A kezdetek, és ahol most tartok

Az utóbbi időben rengeteg embert ismertem meg. Egyeseket az éteren keresztül, míg másokat személyesen. Elmondhatom, hogy sok olvasom  a blogos világból, közösségi oldalakról, írói oldalakról, író-olvasó találkozok során talált rám. Ezek közül nem egy emberrel működöm együtt, hogy minél előbb elkészüljön, és a kezetekbe vegyétek a Néma bűnöket. Egyelőre neveket nem mondok, majd annak is eljön az ideje.

Sokáig úgy éreztem, hogy egy helyben toporgok, és nem haladok semerre. Annak ellenére, hogy hiába írok, veszek részt a társadalmi életben, vezetek több blogot, segítek a a fiatal, kezdő íróknak az Aranypenna oldallal. Teljesen az az érzésem támadt, hogy csak megyek, csinálom, amit a szívem diktál, mégsem jutok egyről a kettőre. Az elmúlt pár hónapban ez igencsak megváltozott. Látom, hogy van eredménye a több évig tartó munkának, fejlődésnek, tudásvágynak.

Ebben nagyon sokan segítettek. Lehetett ez egy vélemény, egy kritika, ahol felhívták a figyelmem az esetleges hibákra, logikai bukfencekre, a történetvezetésre, az információ adagolásra vagy épp a helyesírásra. Amikor eljut valaki arra a szintre, hogy az alapokat nemcsak ismeri, hanem alkalmazni is tudja, akkor teljes szívemből ajánlom, hogy segítsetek másoknak is ebben. Nemcsak a kezdő írók miatt, hanem önmagatok végett is. Tapasztalatból mondom, hogy rengeteget lehet ezekből a szövegekből tanulni.

Ha elfogadtok tőlem egy tanácsot, akkor arra biztatlak titeket, hogy ha valaki ír a művetekről egy építő jellegű kritikát, akkor ne sértődjetek meg az illetőre, illetve arra, amit mond. Első körben nézzetek utána a munkásságának, és ha megfelel az elvárásotoknak, akkor fogadjátok meg azt, amit elétek tár, mint hibát. Persze, nem kell mindent feltétlenül szentírásként kezelni, de azért érdemes odafigyelni arra, amit mond. Volt olyan bétázottam, hogy bejelöltem neki egy részt, mert stilisztikailag kilógott a szövegből. Amikor már harmadszorra küldte vissza átnézésre, még akkor sem volt hajlandó kijavítani. Ilyenkor nem tud az ember mit tenni, mint azt, hogy utoljára felhívja rá a figyelmét, és majd eldönti, hogy javítja-e vagy sem. Ez alól kivétel a helyesírás, mert ott konkrét szabályok vannak.

Emellett vannak olyan írótársaim, akik megkértek egy-egy kisebb segítségre. Ezek a megkeresések nagyon jólesnek, mert azt jelentik a számomra, lassan, de haladok a célom felé, és már fejlődtem annyit az elmúlt évek során, hogy ők keresnek meg engem és nem fordítva. Ez bizakodással és örömmel tölt el. Ettől függetlenül nem vagyok lektor, korrektor, szerkesztő, semmilyen megmondó ember.

Aki kéri, annak elolvasom az írását, és próbálok egy értelmes véleményt adni neki arról, hogy mi tetszett, és mi nem. Mindig megmagyarázom, hogy mi nyerte el a szimpátiám, és miért, de ez igaz a másik oldalra is, amikor valami, valamiért nem stimmelt az írásban. Úgy gondolom, hogy ez nagyon fontos. Nem csak azt mondom el az illetőnek, hogy tetszett vagy sem, mert abból nem tanul semmit, hanem azt is megosztom vele, mit, miért gondolok úgy, ahogy leírtam neki.

Ezek az írások nem pár oldalasok, hanem kiadás előtt álló egész könyvek. Sőt, olyan író is felkeresett, akinek ez már a harmadik megjelenő kötete lesz. Jelen pillanatban három könyv pihen a gépemen, arra várva, hogy belekezdjek. Jó, ez így nem igaz, mert már mindegyiket elkezdtem olvasni, és jegyzetelni azokat a részeket, amiket majd megemlítek az íróknak.

Egy idő után arra vetemedtem, hogy elindítottam egy rovatot a blogon, ami kimondottan az írástechnikával foglalkozik. Ezt a jobb oldali menüben találjátok, és ha minden igaz, akkor a napokban jön a következő bejegyzés. Ezen belül érintem majd a ne mond, mutasd szabályt, a hitelességről is szót ejtek, illetve bekacsintunk a stilisztikába is. Az még kérdéses, hogy a világépítés is belefér-e, vagy azt egy újabb írástechnikai bejegyzésben foglalom össze.

Sok embert, írót, olvasót megismertem az elmúlt pár évben, és amikor megtudták, hogy van egy blogom, akkor két esett állt fent. Az egyik, hogy automatikusan besorolt a bloggerek közé, a másik pedig az, hogy egyszerűen rákérdezett. Személy szerint a második lehetőségnek jobban örültem, mert így nem kerültünk kínos szituációba, ami az első verziónál azért megesett.

Igen, tiszta lelkiismerettel kijelenthetem, hogy nem, nem blogger vagyok, hanem író.

Lehet, most egyesek felhúzzák a szemöldöküket erre a merész kijelentésre, de hadd idézem az egyik kiadó tulajdonosát:

 "Író az, aki ír."

Szóval, ezután merem én is állítani, hogy író vagyok. Igaz, hogy kezdő, amatőr, szárnypróbálgató, de író. Mindezek ellenére higgyétek el, még mindig van hova fejlődnöm, van még mit tanulnom. Ez a tanulási folyamat nagyon sok rétegű dolog, és nagyon sok helyen van lehetőségetek  rá. Hoznék rá jó pár példát.

Talán az első és a legfontosabb része a tanulási folyamatnak az, ha olvastok. Így nemcsak rengeteg érdekes, jó történettel találkoztok, hanem szórakozva szippantjátok magatokba a tudást. Észrevétlenül ivódik belétek a helyesírás, a történetvezetés, a dramaturgia ív, és minden ilyen apró nyalánkság.

A következő, amit megtehettek, hogy rengeteget írtok. Nekem nagyon sokat segített az, hogy egy éven keresztül, minden egyes nap írtam legalább egy oldalt. Több mindent írtam pl. novellát, prózát, blogbejegyzést, naplót, jegyzetet a Kivetettekhez. Mindegy, hogy mit, a lényeg az volt, hogy írjak. Ezeket szépen kinyomtattam, eltettem. Majd egy év múlva elővettem, és minden egyes oldalt lebétáztam saját magamnak. Aztán újból bepötyögtem őket a gépbe. Tudom, egy picit macerás, és hosszadalmas folyamat, de megéri.

Ezután következett az, hogy megkeresett két író, hogy segítsek nekik. Elvállaltam a bétázásukat (szakmailag korrektúra), de előtte felhívtam a figyelmüket arra, hogy nem ez a hivatalos szakmám. Elfogadták, mert úgy gondolták, ez is több mint a semmi, és több szem többet lát. Ne tudjátok meg, hogy az első időkben milyen mondatokkal találkoztam. Csak ültem a gép előtt, és azon gondolkodtam, ugyan mit is szeretett volna írni az illető. Aztán a szövegkörnyezet megadta választ. Itt egy példa (persze az író engedélyével):

"Ez az ördögi hang keresztülszáguld a gerincemen."

Beindult a fantáziám, és egy picit kibővítettem:

Aztán a harmadik csigolyánál megtelepszik, sátrat ver, és portyázni jár az ötödik és hatodik csigolya közt elterülő lankás csontok kikopott porcaira.

Majd eltelt egy kis idő, és azt vettem észre, hogy az író sokat fejlődött, mert egy oldalt nem egy óra alatt néztem át, hanem jóval kevesebb idő alatt. Így mindketten jól jártunk. 

Azért csatolnék ide két képet arról, hogy néz ki nálam, ha a saját történetem kell átnéznem, javítanom. Az első amikor megírom, majd a számítógépen bejelölöm magamnak a hibákat: pirossal a helyesírási hibák, kékkel a szóismétlések, lilával a logikai bukfencek vannak jelölve. Kérem szépen, így néz ki a nyers változat:

Ezután kinyomtatom, újból átolvasom, és kijavítom azokat a részeket, amiket rossznak gondolok. Tollal húzgálok, átírok egyes szavakat, vagy épp narancssárga szövegkiemelővel, egész bekezdések húzok át. Aztán, ha elkészültem ezzel, akkor a gépben is javítom. Majd jön az utolsó ellenőrzés, amit már nem én, hanem azon lelkes kollégáim végeznek, akik szívesen olvasnak tőlem. Ők már felkészülten ceruzával, tollal fogadnak. Amikor visszakapom tőlük, akkor jövök megint én. De ez már a végleges változat lesz.

Íme a saját javításom papíron:

Ezekkel az apró trükkökkel rengeteget lehet fejlődni, és úgy érzem, hogy az elmúlt egy év volt számomra a legmeghatározóbb ebből a szempontból. Idén jutottam el odáig, hogy nemcsak másoknak segítek, megkeresnek írók, hanem előveszem a régi írásaim (amik itt a blogon is olvashatóak), és egyesével mindegyiket átjavítom.

A fejlődés szempontjából az sem egy elhanyagolható tény, hogy januárban elmentem egy íróiskolába. De erről majd egy külön blogbejegyzés keretén belül számolok be nektek.

Persze, mindezek mellett a legeslegfontosabb, hogy a Néma bűnökkel haladjak. A facebookon már kitettem egy képet arról, hogy a tizenegy fejezetből kilencet befejeztem. Ha jól számolom, már csak tizenkétezer szó, és kész a végleges a verzió. Ez valószínűleg még februárban elkészül. A szerkesztővel úgy beszéltük meg, hogy március elején küldöm át neki, és akkor nekiállunk javítani.

Mindent összevetve: négy éve kezdtem el írni, mindenféle előképzettség, elképzelés nélkül. Csak leültem a gép elé, és leírtam a gondolataim, érzéseim. Annyira rákaptam az ízére, hogy most már egy napot sem bírok ki, ha nem írhatok.

Ezúton is szeretném megköszöni minden olvasóm figyelmét, véleményét, kritikáját:

Köszönöm!

Read More

Helyzetjelentés I. (kétszázhúsz oldal)

Tudom, azt ígértem, hogy most egy picit, ha nem is szüneteltettem a blogon a bejegyzéseket, de azért a kisebb novellákat, prózákat, Kivetettek következő részét egy kicsit hátrébb félreteszem.

Attól, hogy nem vagyok minden nap szem előtt, az még nem jelenti azt, hogy csak ülők a babérjaimon, és nem csinálok semmit. Dehogy!

Mint már többször említettem, ennek oka a Néma bűnök című könyvem, melyen gőzerővel dolgozom. 

Fél év után megjött az ihlet, a kedv, a motiváció ahhoz, hogy végre befejezem az első kötetet. 

Szóval, nagyon jól haladok vele. Amivel eddig elkészültem, azt megformáztam, hogy úgy nézzen ki, mint egy könyv. Ezen le tudom mérni, hogy mikor mennyit haladok, illetve a magamnak tett ígéretet is be tudom tartani. Igen, az volt az egyik újévi fogadalmam, hogy mostantól minden egyes áldott nap leülök, és írok valamennyit. Ha ez csak fél oldal, vagy két sor, akkor annyi, ha esetleg ennél több, az már csak jó. Ezért is írom ezt a bejegyzést, mert így nemcsak én, hanem ti is tudjátok, hogy hol tartok. Most kérdezhetitek, ha szeretek írni, akkor miért kell erre rávennem magam, miért nem természetes ez a folyamat. Nagyon őszinte leszek. Emlékeztek még az első írástechnikai bejegyzésemre  (amit itt találtok), ahol a legelső tanácsom az volt:

Takarodj le a net-ről!!!

Na, ezt sikerült nem megfogadnom. Ahányszor a gép elé ülök, hogy na, akkor én most jól írni fogok, akkor jön a kisördög, és suttog a fülembe. Ezért, bekapcsolom a laptopon, és rögtön felmegyek a hálóra, miközben azzal hitegetem magam, hogy csak az e-maileket nézzem meg. Aha, gondolom én. A vége pedig az, hogy mire észbe kapok, addigra már majdnem éjfél, és nem írtam egy árva szót sem. Ennek, a mai naptól vége. Esküszöm.

Arra gondoltam, hogy hetente egyszer felteszek pár szót arról, hány oldalt sikerült aznap legépelnem. Így talán nem leszek lusta dög, és tényleg be fogom tudni tartani a saját magamnak szabott határidőt. Legrosszabb esetben arra számítok, február végére végzek a törzsszöveggel, de az álmom az, hogy ez egy hónappal előbbi időpont legyen, vagyis január végén bekövetkezzen. Rajta vagyok az ügyön.

Arról már nem is beszélek, hogy az első kötetet háromszáz oldalasra terveztem, és jelenleg kétszázhúsznál járok, pedig még mindig van mit mesélnem. Lassan elfogynak az események, amelyeket meg szeretnék írni, és így, már úgy érzem, tényleg nincs messze a vége. Gondolom az nem baj, ha picit hosszabb lesz, mint amire számítottam.

Akkor, ha jól számolom összesen négy helyzetjelentést fogok hozni. Legalábbis reményeim szerint. Ez itt az első, és legkésőbb jövőhét kedden jön a következő. Ez is egy plusz motiváció a mindennapi írásra.

Már a fülszöveg is megvan. Mit gondoltok róla?

"Nehéz lehet az élet egy olyan családban, ahol az ember fiúnak készült, de lánynak születik, ugyanakkor az anyai szeretet, mint olyan, csak egy eltorzult, hideg formában létezik, ha egyáltalán létezik, míg az apa nem riad vissza a gyermek bántalmazásától sem. Családon belüli erőszak nagyon is létezik, erre pedig E. Palton önéletrajzi regénye a Néma bűnök egy kiváló bizonyíték."

Még egy utolsó kérdés: azon gondolkodom, hogy készítettek a könyvhöz pár könyvjelzőt, és kisorsolom őket. Vélemény?

Read More

Karácsonykor sem bírok magammal: írástechnika, magánvélemény

Ma szinte egész nap a gép előtt ültem. Bár, ezt egyáltalán nem bánom, mert végre azzal foglalkoztam, amit szeretek: írtam és olvastam. Még mindig rengeteg dolgom van, de most már úgy érzem, hogy ha egy keveset is, de lefaragtam azokból a feladatokból, amivel végezni szeretnék. Ilyen például, hogy elkészült a következő, szám szerint a negyedik írástechnikai bejegyzés, mely a történet kezdetét, és az információadagolást veszi górcső alá. Ehhez pedig találtam egy nagyon jó novellát, amin keresztül  szemléltetni tudtam azt, amiről beszéltem. Ez nem más, mint Buli Vivien - Ments meg! írása. Voltam oly bátor, felkerestem a szerzőt, és elkértem egy-egy részt a művéből. Ezt jobb oldalon az Írástechnikai rovatban találjátok.

Buli Vivien oldalát, meg itt: Buli Vivien Hivatalos Oldala

Emellett kikerült egy újabb Magánvélemény. Ma Lev Tolsztoj Háború és béke című könyvéről mondtam, vagyis inkább írtam le a gondolataim. Ha minden jól megy, akkor még ma sikerül írnom Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséről is pár sort. Arról már nem is beszélek, hogy a Harry Potter hét kötetét is kiolvastam már párszor, így arról is szeretnék megemlékezni. Az elmúlt fél évben sokat olvastam, és nagyon szeretném minden egyes könyvről leírni a véleményem.

Annak is oka van, hogy a rovatnak a magánvélemény nevet adtam. Mivel ezek az apró bejegyzések nem kritikák, hanem szimplán a saját érzéseimet, gondolataimat tükrözik. A másik, amiért ezt az elnevezést választottam, az pedig a szakmaiság. Egy könyvkritikának megvannak a maga szabályai, formai követelményei. És hát, örök lázadó lévén szeretem áthágni a szabályokat. Nem szeretem, ha ketrecbe zárnak, keretek közé szorítanak.

Aztán itt van a beígért lektorálás, amivel egy cseppet el vagyok maradva. A gépemen ott áll a lektoráltam két fejezete, és igazán nem ártana, ha belenéznék. Igaz, az egyik rész második fordulós javítás, így ha minden összejön, akkor atz a mai nap, de legkésőbb holnap felteszem az Aranypenna oldalára.

Ha jól látom, akkor este kilenc óra van. Szeretnék mindennel végezni még ma, ezért nagyon össze kell szednem magam. Nem gondolom, hogy ezekre mind elég három óra, de szeretek éjszakázni. Valahogy ez az időszak, amikor feléledek, és élek. Na, ne értsetek félre, dolgozni nem vagyok hajlandó egész éjjel, de ki mondta, hogy ezek a kötelességek munka. Ez színtiszta élvezet. 

Egyelőre, mára búcsúzom, de nem szabadultok tőlem ilyen könnyen. Jövök még. És ez nem fenyegetés, hanem ígéret. 

Read More

Backstreet Boys és Néma bűnök

Valamelyik nap bolyongtam a neten. Pontosabban számokat keresgéltem, amikre majd írni tudok, vagy szeretnék. Aztán ráakadtam valamire, ami megmelengette a pici szívem. Ez pedig nem más, mint a Backstreet Boys egy régi száma az Everybody, amihez két éve új klip készült.

Akik az én korosztályomhoz tartoznak, azoknak nem kell mesélnem róluk. Kamasz éveimben ez a zenekar volt a kedvenc együttesem. Akkor még nem volt yuotube, sőt, még internet sem. Ehelyett létezett a magnókazetta, illetve a vezetékes telefon. Na, az sem most volt, hanem idestova húsz éve. Jesszus, belegondolni is rossz! 

A lényeg, hogy több okból is fontos ez számomra:

1.) anno, amikor én voltam tini, akkor ők voltak a kedvenceim,

2.) irtózatosan szerelmes voltam az együttes egyik frontemberébe Brianbe. Annyira, de annyira imádtam, hogy képes voltam kitelefonálni Amerikába,

3.) ezt a kitelefonálást meg is örökítettem a Néma bűnökben.

Itt egy kis részlet a Néma bűnökből, ahol az együttest is megemlítem:

"Amúgy jó gyerek voltam én, igazán. Csak az a fránya tinikor. Gondolom, mindenki tudja, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy hormonok tombolása. Mindenről az tehet, na meg a média. És ne felejtsük el a szexis énekes fiúkat sem. A selymes hangjukkal és édes nézésükkel együtt. Mindenkit megbolondítanának. Ez velem sem volt másképp. Beleestem én is a csapdájukba, és akárhogy is néztem, ez nem az én hibám.

Mint minden tininek, nekem is volt egy jó pár évem, amikor csak zenét hallgattam. Abban az időben éltem a nagy Backstreet boysos korszakom. Minden újságot megvettem, amiben szerepeltek, lehetett az magyar vagy külföldi. Képes voltam azt az egy centiméteres képet is kivágni, amin rajta voltak, hogy utána egy külön mappába beletegyem. Az összes kazettájuk megvolt, ami létezett. Hol volt akkor még CD, vagy MP3 lejátszó, pendrive, internet? Sehol. Volt kazetta meg walkman. " 

" Így esett meg, hogy a hatodik osztályt kijárva elmentem dolgozni a nyári szünetben. Kati nővérem akkor egy magánháznál dolgozott. A munkája abból állt, hogy vizes kulacsokra kellett matricát ragasztania, majd ezeket zsákokba raknia. Meg volt adva, hogy egy zsákba hány kulacs fér. Minden nap meg lett számolva, hogy aznap hány zsákot csinált meg, és így kapta a fizetést. Ezen a nyáron én is itt dolgoztam vele. Minden hétköznap reggel kilenctől, délután ötig. Ebből a kis pénzből már meg tudtam venni a kazettát, amit szerettem volna. A többi pénzt pedig félreraktam, és gyűjtögettem. Szépen gyűlt is a pénz, egészen addig, míg be nem szabadultam egy zeneboltba. Ott az összerakosgatott kilencezer forintomnak kerek fél óra alatt a seggére vágtam. Már itt láttam, hogy ebből aztán nem lesz koncert. Ennyit erről. Azért még nem adtam fel a dolgot. Továbbra is vettem a kazettákat, újságokat.

Akkor is így történt. Megjelent egy cikk az én drágáimról, rohantam is az újságoshoz. Meg is vettem, és a képeket szépen kivagdostam. Viszont abban a bizonyos újságban nem csak egy cikk volt, hanem egy telefonszám is. Legalábbis én azt hittem.

Amerikai együttes amerikai telefonszámmal. Abban az időben még nem volt mobiltelefon, csak a jól ismert vezetékes. Ez még nem lett volna probléma, de az már igen, hogy árva egy kukkot se tudtam angolul. Azért ez még nem tartott vissza attól, hogy felhívjam az adott számot, és telefonon keresztül kézzel-lábbal mutogatva, próbáljam megértetni a vonal túloldalán lévővel, hogy kivel is szeretnék beszélni. Egy ilyen apróság nem tartott vissza. Engem nem, de a vonal túloldalán ülőt már igen. Számomra ez sem okozott gondot, mert eszembe jutott, hogy a szomszéd, aki most költözött ide, tud angolul. Ilyen szerencsés is csak én lehetek. Így illedelmesen elmondtam - persze magyarul - a vonal túlsó oldalán ülőnek, hogy várjon, egy perc és jövök. Átszaladtam a szomszédhoz, bekopogtam, és mondtam, hogy mi is az én nagy bajom. Ő meg jött segíteni. Amíg ő telefonált, én ott remegtem mellette, hogy úristen, én most mindjárt beszélhetek álmaim vágyával. Sajnos nem jött össze. Mikor a szomszéd letette a telefont, közölte, hogy ez csak, egy rajongói klub száma. Hát, így jártam. Én legalább megpróbáltam. Az vesse rám az első követ, aki ennek ellenkezőjét meri állítani. Valahogy itt fogyhattam ki az ötletekből. 

Eltelt egy kis idő. Én már az egészet el is felejtettem. Igen ám, de a telefontársaság az nem felejtett el részletes számlát küldeni. Pedig milyen jó lett volna, mennyi kíntól megkíméltek volna! Volna, volna, volna…

A szobámban voltam, és a tanulásnak nevezett valamit imitáltam. Általában csak ilyenkor volt nyugtom. Hirtelen éktelen kiabálásra kaptam fel a fejem. Ki is lehetett más, mint az én szeretett apám. Gondoltam, kimegyek megnézni, hogy már megint mi van. És ez lett a vesztem. Rögtön letámadott. Megtudakolta, hogy esetleg nem-e voltam oly’ merész, hogy külföldre telefonáljak. Mit tehettem volna? A legelső, ésszerű dolgot: tagadtam. Én? Hogy? És mért tenném? Kit hívnék? Zúdítottam faterra a kérdéseim sorozatát, mire ő sem tudott válaszolni, ezért elkezdett hinni nekem. Persze próbáltam teljesen ártatlan, majd felháborodott arcot vágni, hogy engem ilyennel mer gyanúsítani. Magamban meg a jó Istenhez fohászkodtam, hogy csak ezt éljem túl. Könyörgöm, én még élni akarok. Még nem jött el az időm, túl szép, túl fiatal vagyok még a halálhoz. Higgye el, nekem nem állna jól."

Végezettül legyen itt az említett két videoklip. Először a régebbi, ha jól emlékszem, akkor 1996-ból:

És a legújabb 2015-ből:

Read More

Törésvonalak

Az utóbbi időben igencsak elhanyagoltam mindent, ami pár éve nemcsak az életem része, hanem egy nagyon fontos momentuma lett. Ténylegesen, az írásra gondolok, és az ezzel járó minden más elfoglaltságomra.

Akik közel állnak hozzám, azok tudják annak az okát, amiért egy ideje nem foglalkoztam sem az írással, sem az olvasással. Igaz, a facebook írói oldalamon pár szóban leírtam a miértet, de korántsem voltam olyan egyértelmű, amilyen most leszek.

Szeretném azt mondani, hogy egy pozitív esemény kapcsán nem jelentkeztem, de sajnos nem tehetem. Az igazság az, hogy nem szerettem volna a nyilvánosság elé tárni azt, ami történt. Legalábbis addig, amíg le nem ülepszik az egész. Úgy is mondhatnám, hogy időt adtam saját magamnak arra, hogyha egy picit is, de feldolgozzam a történteket. Most viszont úgy gondolom, itt az ideje erről pár információt megosztanom, és ezáltal apránként visszatérnem a régi kerékvágásba.

Akkor kezdeném az elején. A legtöbb olvasóm tisztában van vele, hogy egy három kötetes regényen dolgozom. Ez a családon belüli erőszakról szól, amiben leírom mindazt, amit átéltem, megtapasztaltam gyermekkoromban és fiatal felnőttként. Ebből már mindenki rájöhetett, hogy a történet szereplői élő, valódi emberek, a saját családom. Elsősorban a szüleim, de részt kap benne a két nővérem, illetve egy-egy ismerős, barát és osztálytárs. Az első kötetben főképp apám áll a középpontban.

A cselekményt sem muszáj túlságosan kidolgoznom, mert mindent a saját emlékeimből írok. Arra viszont nagyon oda kell figyelnem, hogy ne csak magát az eseményt tárjam az olvasók elé, hanem a bennük megjelenő emberek cselekedeteinek okát is felvázoljam. Amolyan ok-okozati összefüggésként kell kezelnem az egészet, ha azt szeretném, hogy teljes mértékben érthető legyen a bennük szereplők viselkedése. Az első könyvet lassan befejezettnek nyilváníthattam, amikor egy megrázó esemény történt.

Az utóbbi egy évben nagyon jól alakult a kapcsolat a szüleimmel. Megpróbáltuk félretenni a múlt sérelmeit, és helyrehozni a családi kötelékeket. Az igaz, hogy ezért legjobban apám tett lépéseket. Sokszor felhívott, megkérdezte hogy vagyok, hétvégére áthívott magukhoz, és kerültünk minden kellemetlen témakört. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy lassan, de biztosan eljutottunk egy olyan szintre, ami normálisnak mondható. Ezután történt valami… Valami, ami teljes mértékben összetört.

Június 28-án este tizenegykor hívott anyám. A beszélgetés a következőképp zajlott:

– Szia! Fent vagy még?

– Igen.

– Apád meghalt.

– Tessék? – kérdeztem vissza.

– Apád meghalt.

Ennyi. Így tudtam meg. Mindenféle bevezetés nélkül, lényegre-törően, egyszerűen csak közölte a puszta tényeket. Igazából nem tudtam elhinni, hogy megtörtént, nem tudtam felfogni a dolgot. Főleg úgy nem, hogy előtte három órával még a házunk kapuja előtt álltunk, és beszélgettünk, viccelődtünk. Még azóta sem tértem magamhoz.

Azt tudom, hogy a gyásznak több fázisa van, és jelen pillanatban még a tagadás időszakában vagyok. Higgyétek el, senkinek sem kívánom ezt az érzést.

Ez az egyik oka annak, hogy az utolsó két hónap ennyire megviselt.

A másik ok az alapbetegségem (Crohn), ami augusztus elején aktív szakaszba lépett. Nem írnám le a részleteket, akit érdekel, annak gugli a barátja. A lényeg annyi, hogy egy hónapja orvostól-orvosig rohangálok. Rengeteg gyógyszert kaptam, de az állapotom nem javult. Ezalatt az orvosok tűpárnának néztek, pontosan hatszor vettek tőlem vért. A legvégén kiderült, hogy az előző szakorvosom nem olyan gyógyszereket írt fel, melyeket kellett volna. Ezt a csorbát egy orvos váltással kiküszöböltem, és megtettem az első lépéseket a passzív szakasz felé. Ennek örömére tegnap újból beléptem a felnőtteknek szánt munka világába.

Összefoglalva: lassan, de biztosan összeszedem magam. Remélem, ehhez segítséget nyújt majd az is, hogy újból lesz időm az írással foglalkozni.

Read More

Készül a Néma bűnök

Néma bűnök - 9. Váratlan segítség

Nemrég ébredtem, és elkapott az ihlet, a vágy az írásra. Szinte még ki sem nyitottam a szemem, mikor a párom a kezembe nyomott egy pohár kávét. Friss, meleg, és az illata mennyei. Ezután kipattantam az ágyból, és röpültem a gép elé.

Több regényötlet is szerepel egy mappában, és úgy éreztem, hogy a bőség zavarában szenvedek. Nem tudtam, melyiket folytassam. Aztán eszembe jutott az ígéretem, jelesül az, hogy idén megjelenik a Néma bűnök. Igen ám, de ehhez írni is kell. Ezért úgy döntöttem, hogy félre teszek minden ötletet, lelki kényszert, és ezt folytatom.

Eddig egy picit a babérjaimon ültem ezzel kapcsolatban, mert tudom, hogy már csak kettő, legfeljebb három fejezet van hátra, és elkészül. Ez adott egyfajta nyugalmat, hogy sikerül időre megírnom, és minden rendben lesz. De az idő közben röpül, és már igencsak nyár derekán járunk. Szóval, azt hiszem itt az ideje, hogy végre befejezem. Még csak a nyes szöveggel foglalkozom, és utána jönnek a javítások: hozzáírások, törlések, lektorálás, korrektúra stb.

Jelenleg a kilencedik fejezetet írom, mely a Váratlan segítség címet viseli. Igaz, csak fél oldal van kész, de haladok. Ha már megemlítettem a fejezet címét, akkor itt az alakalom, hogy azt is elmondjam, némelyik résznek megváltoztattam a címét. Most így néz ki:

1. A legelején

2. A család

3. Legjobb barát

4. Elveszíteni valakit

5. A pokol előszele

6. Egy szerencsétlen nap

7. Változások

8. Háború

9. Váratlan segítség

Egy pici gondban vagyok, és szeretném a segítségeteket kérni. Készítettem egy tartalomjegyzéket, és nem tudom eldönteni, hogy azt majd a könyv elejére, vagy végére tegyem. Szerintetek?

Még egy dolog van, amin még gondolkodom, az pedig a fülszöveg. Erre gondoltam, hogy talán ez megfelelő lesz. Az egyik előolvasom írta meg számomra, és ő engedélyével kerülne a könyv hátuljára.

"Nehéz lehet az élet egy olyan családban, ahol az ember fiúnak készült, de lánynak születik, ugyanakkor az anyai szeretet, mint olyan, csak egy eltorzult, hideg formában létezik, ha egyáltalán létezik, míg az apa nem riad vissza a gyermek bántalmazásától sem. Családon belüli erőszak nagyon is létezik, erre pedig E. Palton önéletrajzi regénye a Néma bűnök egy kiváló bizonyíték.

Bencze Dani"

Szóval, várom a véleményeiteket, ötleteiket ezzel kapcsolatban.

Remélem, mindenkinek olyan jól telik a hétvégéje, mint az enyém! 

Read More

Megjelenő versem, és Jiraiya Tolla pályázat

Még mindig élek, és létezem. Bár, ez jelenleg nem igazán látszik az éterben, mert a háttérben tevékenykedem egy ideje.

A tegnapi nap folyamán elérkezett a Narutos oldalon hirdetett Jiraiya Tolla Pályázat (http://mindenamisasusaku.gportal.hu/) ahhoz a részhez, ahol a szerzők az olvasók elé tárják a történeteiket.

Tegnap feltöltöttem az első beérkezett novellát, és ma este nyolckor folytatom a sort. Minden nap egy írás kerül fel az oldalra.

Erről a pályázatról, vagyis inkább ennek hátteréről később fogok hozni egy összefoglalót, mert el sem hinnétek mennyi munkát, egyeztetés, odafigyelést igényel a megszervezése, és levezénylése. Amikor belevágtam, naivan azt hittem, hogy minden flottul fog menni, erre semmi sem úgy működik, mint ahogy kéne. Részletek később.

Nemrég említettem, hogy Victoria Green elkérte a Köszönöm versem a nemsokára megjelenő Szív-hangok: Valter és Vivien című könyvéhez. Nagyon boldog voltam, és vagyok emiatt. Köszönöm szépen Victoria, hogy gondoltál rám, és tartod olyan jónak a versem, hogy bekerüljön a történetedbe 

Ha érdekelnek a könyvel kapcsolatos információk, akkor itt érheted el őket:

Victoria Green: Valter és Vivien

Read More

Hitek és tévhitek az írásról

Találtam egy nagyon jó cikket arról, hogy az emberek mit gondolnak az írókról, magáról az írásról, és ezzel szemben, mi a valóság.

Már több éve írok, a mai napig keresek, kutattok olyan könyveket, blogokat, cikkeket, amik kimondottan írástechnikával foglalkoznak. Vannak köztük, melyek tanácsait érdemes megfogadni, és olvastam már olyat is, ahol a gép előtt ülve külön életet kezdet élni a szemöldököm.

Azt nem tudom, hogy az emberek mit gondolnak arról, hogyan születik meg egy könyv, annyit viszont mondhatok, hogy egyáltalán nem egyszerű feladat. Sőt, tovább megyek - mert ahogy a cikk is írja -, ez egy munka, sok odafigyelést, koncentrációt igénylő feladat. Nézzetek őrültnek, mégis minden egyes percét imádom, kifejezetten élvezem!

Amikor írni kezdtem, nyitottam egy Word-öt, és írtam. Ültem a gép előtt, meredten a képernyőre, kizártam mindent és mindenkit magam körül, miközben a fejemben száguldottak a gondolatok, amiket próbáltam minél gyorsabban legépelni, hogy a legvégén, majd összeálljon egy kerek, egész történetté. Hogy ez jól vagy rosszul sikerült, azt az olvasóim tudják elmondani.

Egy kis történet, ami az íráshoz kapcsolódik:

Az egyik ilyen alkalommal, már órák ütöttem a klaviatúrát, azokra a képekre, jelenetekre koncentráltam, melyek megjelentek a lelki szemeim előtt. Mondhatni a saját kis fantázia világomban éltem, amikor valaki megérintette a vállam. Úgy megijedtem, hogy egy ültő helyemből ugrottam öt métert. Azt hiszem, akkor rekordot döntöttem ebben a számban. Aztán, amikor visszaérkeztem a földre, az illetéktelen behatolóra emeltem haragos kék szemem. A párom állt mellettem:

- Nagyon írsz? - jött a feltétlenül fontos, és logikus kérdés.

- Nem, szaladgálok.- Próbáltam vicces lenni, annak ellenére... inkább nem írom le, hogy legszívesebben mit tettem volna vele. 

Persze később, ennek is lett egy pozitív oldala, mert az akkori gondolataimat felhasználtam arra, hogy az egyik horror történetembe beillesszem.

Addig nem gondoltam komolyan, azt az állítást, hogy egy író, mindig nyitott szemmel jár, és mindenki, akivel kapcsolatba kerül, az valamilyen formában szerepelni fog a történetében.

Térjünk vissza a cikkhez:

Kezdő koromban (nem mintha most már valami gyakorlott valaki, valami lennék) még fogalmam sem volt olyan fogalmakról, mint a karakterábrázolás, jellemfejlődés, stilisztika, történeti ív, és persze a az úgymond "tiltott" szavak listája sem szerepelt a repertoáromban. Persze idővel, minden a helyére került, megismertem és alkalmaztam az írás alapjait. Úgy gondolom, akiben van egy kis érzék az íráshoz - vér helyett tinta folyik az ereiben -, az minden további nélkül megtanulhatja ezeket az apró trükköket.

Nemrég megkért az egyik írótársam, hogy lektoráljam neki az egyik történetét. Nem akartam elfogadni a felkérést, mivel még jómagamnak is lektorra van szükségem. 

Aztán átgondoltam a dolgot, és úgy éreztem, hogy nem tehetem meg, hogy elfordulok tőle, hisz' anno nekem is nagyon sokan segítettek. És ezeknek az embereknek köszönhetem azt, hogy most tudom az alapokat. Ezért inkább a történet bétázását vállaltam el. Időközben rájöttem, hogy nemcsak írni, de bétázni is nagyon szeretek. Tisztábban vagyok azzal, hogy írás terén milyen szinten állók, de ennek ellenére próbálok segíteni az ifjú titánoknak. Szeretném megkímélni őket rengeteg csalódástól, kudarctól, az esetleges gonoszkodó kritikáktól. Mert sok buktatót rejt ez a szakma. Amellett, hogy ez egy apró segítség a részemről, saját magam is nyerek a dologgal, mert én is tanulok belőle, ezáltal fejlődhetek.

Apropó, most jutott eszembe egy nemrég olvasott cikk. Tíz kérdésről szólt, amik igencsak irritálnak egy írót. Számomra ez a kérdés a legkiakasztóbb:

- Írogatsz még?

Ez olyan, mintha egy sebészt kérdeznél:

- És mond csak, vagdosol még?

Most rohanok írni, mert végre valahára van időm 

További kellemes hétvégét, jó pihenést!

A cikkhez itt a link:

Nem kell mindent elhinni

Read More

Élek még !

Az utóbbi időben nem igazán adtam hírt magamról, az írásaimról. Ez több okra vezethető vissza, mely között van személyes, illetve írói is. Részletekbe nem szeretnék bocsátkozni, nem hiszem, hogy az olyan izgalmas lenne.

A lényeg annyi, hogy újból itt vagyok, nem tűntem el, csak voltak az életemben olyan akadályok, melyeket meg kellett oldanom ahhoz, hogy teljes szívvel, tiszta lélekkel az írással tudjak foglalkozni. Nem tudok írni, ha nem szívből, lélekből teszem. Úgy gondolom, ez meglátszódna a megírt műveimen is. Ezért, inkább lassabban haladok, de amit kiadok a kezeim közül, arra odafigyelek, hogy az minőségi alkotás legyen. Persze, senki sem tökéletes, és nézőpont kérdése, hogy kinek, mi a minőségi olvasmány. Ettől függetlenül, általában többet törlök, mint írok, mert soha nem érzem azt, hogy igen, most megcsináltam, most jó, tökéletes. Talán életem végéig el fog kísérni a bizonytalanság, hogy jó-e amit, és ahogy írok. De most nem is ezért vagyok itt, hogy a lelki tipródásaim olvassátok.

Hanem...


Úgy döntöttem, hogy a Néma bűnöket apránként, fejezetenként fel fogom tölteni ide. Persze, ez még igencsak béta verzió.

Már elkezdtem kijavítani, hozzáírni. Amint úgy érzem, hogy végleg elkészültem az első kötettel, megpróbálom a lehetetlent, és beküldöm egy kiadónak próba cseresznye alapon, lesz ami lesz.

Aztán...

Múlt héten, vagy előtte (nem is tudom pontosan, mert már összefolynak a napok) a Merengő oldalon jelentkeztem a Kívánság Üstre. Ennek lényege annyi, hogy beküldtem három történet ötletet, melyet szeretnék, hogy valaki megírjon a számomra. Ez egyben a jelentkezést is jelentette. 

Én is kaptam három történet ötletet, melyet nekem kell megírnom a számomra ismeretlen írónak. A három ötletből egyet kötelező megírni, többet is lehet, de az már csak fakultatív alapon megy. 
A kész novellát december elején kell beküldeni, melyet/melyeket az oldal adminjai egyenként feltöltenek. Az írásokra az olvasók szavazhatnak, kritikát írhatnak, illetve véleményezhetik. Szóval, számítok majd rátok. Na jó, úgysem fogjátok tudni, hogy melyiket ki írta, mert az egész anonim módon zajlik, és csak a legvégén (december végén) derül ki, hogy melyik történet kinek a tollából származik. 

És ha már a tollnál tartunk...

A mai nap folyamán Hollótoll, a Tollam nyomán a tinta blog szerkesztője volt olyan kedves, és kitette a Csend... című prózám az oldalára. 

És ez még nem minden! 

Eddig úgy nézz ki, hogy a novemberi Inter juh (nem írtam félre, ez a hivatalos neve) keretein belül kérdezgetni fog tőlem. Kíváncsian várom. Bár, egy picit tartok is tőle, mert nem hiszem, hogy a legjobb interjú alany lennék, de hát... egy jó íróért mindent. Be kell vallanom, hogy mélységesen szeretem, és tisztelem a munkásságát, ahogy próbálja felkarolni, közösséggé formálni az amatőr, szárnypróbálgató írókat, írópalántákat. Persze, most még csak kezdetleges formában, de nem hiszem, hogy sok idő kell ahhoz, jó sokan rászokjatok a blogjára, az írásaira.  Aki teheti nézzen be hozzá, olvasgasson, érezze jól magát. 

És végül, de nem utolsó sorban...

Érdekelne, hogy milyen témában olvasnátok szívesen cikkeket?

Ez azért fontos, mert egy online újságnak, a Nsppress-nek írók hébe-hóba cikkeket. Ezt hébe-hóba dolgot szeretném egy kicsit komolyabban venni, és heti egy cikkel, interjúval, kvízzel hozzájárulni az újság színvonalához. Ehhez kellene a segítségetek. Remélem, lesz bátor jelentkező, aki elmondja, hogy miről szeretne olvasni.

Egyelőre ennyi lettem volna, nemsokára újból jelentkezem. Addig is legyetek rosszak, és semmi jót ne halljak rólatok.

Read More

William Makepeace Thackeray - Pendennis története

Ahogy azt jó páran tudják rólam, sokat olvasok. Legjobban a szépirodalmat szeretem, de nem vagyok ellene semmi jónak. Nemrég olvastam ki Dumas Egy orvos feljegyzései című négy kötetes művét. 
Pár mondaton megakadt a szemem, amin aztán később el is gondolkodtam. Ezeket nem fogom felsorolni, mert az elgondolásaimat majd hasznosítani szeretném a most írt regényemnél. 

Amikor csak alkalmam nyílik rá olvasok. Legyen az hajnali öt óra, amikor frissen, vidáman utazok a munkahelyem felé, vagy itthon szabad perceimben. Most William Makepeace Thackeraytől a Pendennis története van terítéken. Ez egy két kötetes könyv, és már a második részénél tartok.
Ma a hazafelé úton is előkerült a táskámból ez a remekmű, és találtam benne olyan részeket, mondatokat, melyekről azt gondoltam megosztom másokkal is. Íme:

" - Szerintem a költő érzékenyebb, mint a többi ember - jelentette ki Pen kissé hevesen. - Épp ettől lesz belőle költő. Szerintem világosabban lát, és mélyebben érez, ez készteti rá, hogy ki is mondja, amit lát és érez. "

" ...egy költő ugyanúgy örökíti meg papíron a gondolatait vagy élményeit, mint festő a vásznon a tájat vagy valaki arcát, tőle telhetőleg tökéletesen, sajátos tehetsége szerint. Ha valaha úgy érzem, hogy telik tőlem egy eposzra, Jupiterre, meg fogok próbálkozni vele! De ha úgy érzem, hogy a tehetségemből csak egy jó tréfára telik, vagy hogy elmondjak egy történetet, hát azt fogom tenni."

"Ha meg lehetne írni a könyvek titkos történetét, az író titkolt gondolatait, ha szándékát oda lehetne jegyezni a sorok mellé, hány száz kötet válna érdekessé, s hány unalmas történet izgalmassá."

Ezeket, azért emeltem ki, mert engem valamiért megfogott, elgondolkodtatott. Remélem, nektek is szereztem pár kellemes pillanatot ezekkel a részletekkel.

Read More