A múlt árnyai

Ülök a szobámban. Délelőtt van, nem süt a Nap. Borús, felhős az ég, és ez rányomja bélyegét a viseltes bensőmre. Kint mindjárt esik, szakad az eső, mintha az időjárás csak a lelkem rezdüléseire válaszolna, vele együtt sírna, üvöltene, tombolna. A némaság vesz körül, én csak ezt hallom, látom magam körül. Bárhova nézek, nem látok színeket, nem hallok hangokat. Semmit, csak a mély, akadozó lélegzetemet, mely néha megszakítja a csend szimfóniáját.

Letört vagyok. Bús. Szomorú. Magam sem értem, mitől, pedig tegnap még nem ilyen voltam. Valami megváltozott. De mi? Nem tudom. Gyötrő érzelmek kerülnek felszínre a feneketlen kútnak érzett lelkem mélyéről. Fájnak, szorítanak, és nem, nem bírom. Szabadulnék tőlük, de nem tudom, hogyan. Mint az évek során oly’ sokszor, most is összetörtem. Még számomra is rejtély, mi történt. Csak úgy jött. Mintha kiüresedtem volna, megszűnt volna minden, mely emberi mivoltomhoz való. Eltűntek belőlem az érzelmek, sötét, negatív rezgések vették át a helyüket.

Kiégtem. Már nem akarom ezt, elegem van. Nincs semmi, ami arra emlékeztetne, hogy valaha, egykor voltam valaki. Nem, hazudok, még saját magamnak is. Már akkor sem voltam senki és semmi. Csak egy test. Csontból, húsból, bőrből. Most és akkor is hiába mosom, dörzsölöm véresre az egészet, nem akar lejönni. Ráragadt, mint a bűn a lelkemre. Tiszta mocsok az egész, pont olyan, mint én. Undorítóan bűzös, bűnös, akárcsak minden egyes porcikám. Én tehetek mindenről, az én hibám. Hogy mi? Azt nem tudom. Csak érzem, hogy én vagyok az ok. Belülről mar, emészt fel már nagyon régóta. Eddig volt erőm. Kiszipolyozott lettem, eltűntek a fejem fölül az apró kis reményfoszlányok.

Harcoltam, küzdöttem, ám a vége állandóan ugyanaz: elestem. Sokszor. Mégis mindig felálltam. De most nem. Nem megy, elég volt.

Nincs már semmim, eltűnt a hit, az erő, az élni akarás. Bár azt sosem akartam, készen kaptam. De miért? Mért kellett megszületnem, hogy egy életen át szenvedjek oly’ tettek, mondatok végett, melyet nem követtem el. És mégis, bűntudatom van. Mások tetteiért. Én érzem az elszigeteltséget, nem ŐK. Elválasztottak mindentől, a saját valómtól, aki voltam, aki lehettem volna. De most már késő. Csak a sivár, kihalt érzelmek helyei maradtak, ez lettem. Egy kiüresedett váz. A lelkem is ellopták, pedig nem is volt még igazán az enyém. Csak szerettem volna. Már nem. Már semmit nem szeretnék, én AKAROK! Akarom a semmit, az elmúlást. Ha lehetne, szépen csendben. Nem lehet, nem érdemlem meg. Túl sok, rengeteg bűn, gonoszság, mocsok kapcsolódik a bensőmhöz.

Érzem, ahogy egyre jobban gyengülők. Nem fizikálisan, a testem még ép. Legalábbis az, amit hagytak belőle. A lelkem, az ereje, a bizalma az, ami egyre jobban lefelé húz. Eddig sikerült felülkerekednem, de most nem. Ő túl erős, én meg túl gyenge. Nem is akarom már. Csak egy porszem vagyok a világmindenségben. Egy apró morzsa, melyet bármikor bekebelezhetnek, megrághatnak, lenyelhetnek, megemészthetnek, hogy a végén azzá váljak, aminek érzem magam. Eleinte meleg, gőzölgő lennék, de a legvége akkor is az lenne, ami most van: egy kiszáradt, aszott romhalmaz, egy ürülék.

Felállok, lassan lépdelve közelítem meg az ágyat. Talán ott nyugalmat találok kínzó gondolataim elől. Ez mindig segített. Elérek a széléig, ráülök, hátrébb csúszom, betakarózom. Ami létezik, az összes ágynemű itt van mellettem, ezeket is magamra terítem. Talán segít gyorsabban álomba merülnöm.

Ellazítom a testem, úgy zuhanok, a párnák, paplanok ölelő karjaiba. Legszívesebben meghalnék. Eltűnnék, és senkinek sem tűnne fel, senkinek sem hiányoznék. De önző vagyok, és maradok. Pedig a lelkem egy darabkája már ott van a túlvilágon. Már érzi a pokol édes melegét, ahol már nem is melegség, hanem forróság van. És élvezném. Végre megszűnne az állandó érzés, mely nem hagy nyugodni. Fázom, bármit, bárhogy teszek, csak fázom. Meleg van, végre. Eddig összegömbölyödtem, most lassan kinyújtom elgémberedett végtagjaim. Lehunyom a szemem, és csak reménykedem, hogy most nem fogok álmodni. Nem tehetem meg, nem engedhettem meg magamnak.

Álmodni nem fogok, nem szoktam. Csak ritkán, de abban sincs köszönet. A régmúlt képei, élményei kúsznak elő agyam eldugott szegleteiből, hogy ne csak a testem, a lelkem is kínozzák. Gyötörnek, és nem tehetek ellenük semmit. Fel kéne ébredni, de nem tudok. Forgolódom, rugdosódom, kiabálok, zokogok, visítok. Simogatnak, valaki szólongat, ölében tart, ringat.

Csak hangfoszlányok jutnak el hozzám, hogy Ő itt van, megvéd, biztonságban vagyok, nincs mitől félnem. Ébredezem. Kinyitom a szemem, és a világ legszebb szempárját látom magam előtt. Aggódó arcát figyelem. Nem, én ezt nem érdemlem meg. Nem akarom még őt is felkelteni, de már megtörtént. Még éjszaka sincs tőlem nyugalma. Mégis jólesik, nagyon. Meleg karjai közt végül nyugalmat, biztonságot, vigaszt találok. De most nincs itt!

A remény hal meg utoljára. Ezért reménykedem, most nem így lesz. Nem jönnek elő a régmúlt árnyai a fejem felett lebegve, hogy nincs hová bújnom, ők megtalálnak. Hiába próbáltam elbújni, menekülni előlük, nem sikerült. Végül vége lett a bújócskának, és mint mindig, most is ők győztek. Nem, nem, nem bírom. Menekülni, szabadulni akarok, de nem engednek, már az övék vagyok. És ezt éppúgy tudják, mint én. Most is megtaláltak.

Lelkem vergődik, háborút vív a saját magam által teremtett szörnyekkel. Átgázolnak rajtam, eltaposnak. Letaszítanak a mélybe, le a poros, sárral, vérrel áztatott kútba. Most adtam fel.

Már csak itt akarok lenni ezen a kietlen, sárral telített földön, ez kell nekem. Ez illik hozzám, pont olyan, mint én: könnyekkel, szenvedéssel keveredet fertő. Várom az elmúlást. Talán, most életemben először és utoljára kegyes lesz velem a sors. Tudom, a pokolra jutok. Ez sem számít, már nem.

Talán ott nem kéne éreznem, nem kéne léteznem. Nem gondolkodnék egyszerű magányomban az életemen, hogy mit és hogyan rontottam el. Mert elrontottam sok dolgot, sokszor. Nekem már nincs megbocsátás, már nem jár.