Keresés

5. Érkezés: Allex

A lovas kocsi lassan zötykölődött a földúton, a két oldalról árnyékot nyújtó fák lombjai alatt. Helyenként egy-egy faág hangosan karcolta végig a hintó tetejét, apró nyomot hagyva maga után. A szekér kereke néhol megugrott, amikor áthajtott az úton lévő kisebb mélyedéseken. A benne ülő két gyerek nevetve fogadta az utazásnak ezt a kellemetlenségét. A két fiúval ellentétben a révész a bakon nem élvezte a dobálódzó kocsikázást. Két keze görcsösen markolta a mellette lévő vasat, miközben gyomra fel-le ugrált. A lovaglás nem okozott gondot, de a szekerekkel és azok zötykölődésével nem tudott kibékülni. Ahányszor rászánta magát, hogy a sátán művébe üljön, lelkileg és testileg felkészült. Hogy gondolatait lefoglalja, inkább az útra és az őket körülvevő erdőre figyelt. Minden pillanatban támadásra számított, ezért nem hagyhatta, hogy lankadjon a figyelme. Szemével hol az utat, hol a mellettük elhaladó fákat, azok lombjait kémlelte, és feszülten figyelt minden apró neszre, mely eltért a megszokottól.
Nem sokkal előttük megpillantott valamit, aminek nem kellett volna ott lennie. Felállt a bakon, hogy jobban lássa az út szélén heverő tárgyat, amely majdnem a földút felét elfoglalta.
– Állj! – szólt oda a kocsisnak. Amikor a fogat megállt, leszállt a bakról, és kinyitotta az ajtót.
– Maradjanak a kocsiban! – utasította a két gyereket, majd a választ meg sem várva visszacsukta az ajtót, és elindult megnézni, hogy mi az, ami miatt meg kellett állniuk. Lassan lépkedett, közben szemmel tartotta a környezetét. Ahogy odaért, egy oldalára borult bricskát látott maga előtt. Gyanúsnak vélte, hogy a baleset helyszínén a talaj egyenletes volt, és a kocsi mind a négy kereke sértetlennek látszott. Körbejárta a szerencsétlenül járt fogatot, hátha talál sérülteket, de senkit nem látott. Óvatosan mögé lépett, és a hátsó ablakon benézett. Hirtelen egy hang szólalt meg.
– Van benne valaki? – kérdezte Paul.
A kérdésre Hills meglepődve nézett hátra. A két fiú állt mögötte, nem messze tőle. Nem gondolta, hogy bárki is hangtalanul mögé tudna lopakodni. Főleg nem két tízéves gyerek.
– Nem megmondtam, hogy maradjanak a kocsiban? – szólt rájuk határozottan, már-már dühösen.
– Mondtam, hogy rossz ötlet. Nem kell neki a segítségünk – mondta Hunk, miközben kezét a barátja vállára tette.
– Kérem, szálljanak vissza! – utasította őket a révész.
– Jól van, jól van – tette fel a kezét mind a két gyerek megadóan, és elindultak visszafelé. De azért még néhányszor visszanéztek az oldalára fordult fogat felé.
– Szerinted mi történt a szekérrel? – kérdezte Paul.
– Hát nem egyértelmű? – illetődött meg a kérdésen Hunk. – Megtámadták a banditák.
– Honnan veszed? – értetlenkedett tovább Paul.
– Te nem vetted észre? – hökkent meg Hunk, és egy pillanatra megállt, hogy barátja szemébe nézzen, és úgy folytassa a magyarázatot. – Egy csomó nagyméretű lábnyom volt a szekér körül, és az oldalát valami megroncsolta.
– Te ezt honnan tudod?
– Az apám megtanított a nyomolvasásra, hogy tudjam, hol érdemes élelmet keresni, és elkerüljem a veszélyeket.
– Hihetetlen vagy! – kiáltott fel Paul, majd hátba veregette a barátját. Hunk kihúzta magát a dicséretre.
Újból elindultak a fogatuk felé. Mikor odaértek, még egyszer visszanéztek Hillsre, aki a szekér mellett állt, és a homlokát ráncolta. Egy pillanattal később a férfi egyetlen mozdulattal arrébb lökte azt az útról. A két gyerek megdöbbenve nézte végig. Eddig is tudták, hogy a révésznek nagy ereje van, de erre nem számítottak.
Amint szabad lett az út, Hills visszament a fogathoz, és a két fiúval együtt beült. Mikor már mindannyian elhelyezkedtek, a férfi kétszer jó erősen kopogott az ajtón, amire a kocsi újból elindult.
– Úrfik, jól figyeljenek! Idáig nem voltak még az uradalmon kívül, így nem tudhatják, hogy milyen veszélyes az élet odakint. Más helyek nem olyan békések, mint az Eptun uradalom. A bestiáknál csak egyetlen veszedelmesebb élőlény létezik, az pedig maga az ember. Nem tudhatjuk, hogy kiben bízhatunk és kiben nem, ezért mindig tartsák a távolságot másoktól, és titkolják a képességüket. Paul úrfi, ön pedig a származását is! Ezért kérem, mindig kövessék az utasításaim! 
Paul és Hunk csendben, komolyan hallgatta végig Hillst. Mindketten megértették, hogy ez már nem játék, hanem az életükről van szó. A két gyerek egy ideig nem szólt egy szót sem, mindketten komor arccal néztek maguk elé, és a férfi szavain gondolkodtak.
Kis idő elteltével hirtelen egymásra néztek, majd mindketten egyszerre bólintottak. Egy külső ember szemével úgy tűnt, mintha telepátiával beszélgetnének, holott erről szó sem volt. Találkozásuk első percétől kezdve mindketten úgy érezték, mintha már ezer éve ismernék egymás minden gondolatát, érzését. A bólintás után a révész felé fordultak, és Paul feltette azt a kérdést, mely már az indulásuk óta foglalkoztatta őket.
– Hogy lökted arrébb a szekeret?
A révészt, aki már az álom küszöbét készült átlépni, meglepte a kérdés. Feljebb ült az ülésben, megköszörülte a torkát, komótosan megigazította köpenyegének a szélét, majd a két fiúra nézett.
– A mágiát elég sokféleképp lehet használni, de ezt majd úgyis megtanulják – mormolta a bajsza alatt, majd lejjebb csúszott az ülésen, és úgy tett, mintha az álmok mezeje hívogatná. De egy pillanat múlva megint megszólalt. – Persze, ha a mester elvállalja önöket. – Ezzel lezártnak tekintette a témát.
– Milyen ember a mester? – kérdezte Hunk.
– Sokkal erősebb nálad? – jött a következő kérdés Paultól.
A férfi azt hitte, hogy az utolsó mondatával megakadályozta a kérdések sorozatát. Úgy tervezte, hogy csendben fogják megtenni az utat. Legalábbis abban reménykedett, hogy a kikötőig nem kell majd az esetleges kérdésekre válaszolnia. Ezért egy picit dühítette, hogy milyen kíváncsiak a gyerekek. Tudta, hogy lemondhat a szunyókálásról, mert már nem tudd megálljt parancsolni a két érdeklődő szempárnak.
Hills visszagondolt régi mesterére, és a félelem elementáris erővel csapott le rá. Borzongás futott végig rajta. Úgy érezte, mintha apró, hideg tűket szurkálnának a gerincébe, melyek lassan haladnának fel egészen a nyakáig. Szája apró vonallá szűkült, miközben teste izzadni kezdett, annak ellenére, hogy minden porcikája tiszta libabőr lett. Vett egy mély levegőt, és amilyen lassan csak tudta kifújta. Ujjával a kalapját feljebb tolta, és komolyan a két fiú szemébe nézett.
– Találkoztak már darkmallal! Igaz? – tette fel a költői kérdést. A két barát szó nélkül bólintott. – Na, azok kiscicák a mesterhez képest. Már az nagy teljesítmény, ha a közelségét kibírják, amikor mérges. Egy évig tanultam nála, mégis megszöktem, mielőtt elkezdte volna az igazi tanítást, mert tudtam, hogy nem élném túl – mondta felindultan, majd egy kis szünet után, már megfontoltan folytatta. – De ő a legmegbízhatóbb és legerősebb ember, akit ismerek. Mellette nem kell majd tartaniuk a bestiáktól. Még a szigetet is elkerülik, ahol a mester él.
A két gyerek először komoran hallgatta azt, amit a férfi mondott, de mire az a végére ért, a fiúk már ijedten néztek egymásra. Amikor Hills befejezte a történetet, elégedetten látta, hogy Paul és Hunk kellőképp megijedt ahhoz, hogy már ne játéknak vagy nyaralásnak tekintsék a kiképzésüket.
– Állj! – kiabált ki a révész az ablakon. A kocsi megállt, a férfi kiszállt, és felült a bakra.
A két fiú egy ideig csendben emésztette a hallottakat.
– Apa megöletetni vagy megvédeni akar?  – kérdezte Paul elcsigázottan.
– Hallottad, még a bestiák is rettegnek tőle. Már alig várom, hogy tanítson minket. Vajon milyen lehet? Két méter magas, nyakig páncélban, tele sebhellyel és egy hatalmas bárddal! – lelkesedett Hunk barátjával ellentétben.
– Szerintem inkább két és fél méter magas bestia, bőrből készült csizmában, ágyékkötővel, és a hegek az izmos hátán vannak, melyeket egy hatalmas karddal takar el – ötletelt Paul is.

Miközben a két ifjú megpróbálta elképzelni, hogy nézhet ki a jövendőbeli mesterük, lassan haladtak a Diadra nagyúr birtokán levő Allex kikötőváros felé. Egy kicsivel több mint félnapos utazást követően érték el a várost. A Nap már távozni készült a horizontról, narancssárga fénybe borítva a környező erdőket, házakat. A főúton apró falvak mellett haladtak el, néha egy-egy helyen megálltak, és éjszakai szálás után érdeklődtek. Már majdnem nyugovóra tért a Nap, mire a kikötő szélén találtak egy szelíd fogadót, mely a Félszemű Macska nevet viselte.
Megálltak előtte, Hills lepattant a bakról, bement, kivett két szobát, majd a kulcsokkal visszasétált a fogathoz. Kinyitotta az ajtót, és intett a két gyereknek, hogy kövessék. A kocsi hátuljához mentek, ahol a rögzített csomagokat egyesével levették, majd mind a hárman elindultak.
– Félszemű Macska – olvasta hangosan a cégtáblát Paul. – Hülyébb nevet nem tudtak találni? – kérdezte, és közben barátja felé fordult.
– Tőlem aztán ötszemű is lehet az a macska, ha van egy meleg, puha ágyuk – mondta Hunk fáradtan, majd megfogta a saját bőröndjét, megemelte, és elindult a bejárathoz. Paul csendben követte.

A révész kinyitotta előttük az ajtót, a két fiú besétált, tettek három lépést, majd megálltak. Egy nagy előtér tárult a szemük elé, ahol a levegő egyszerre volt dohos és füstös. Bal oldalt, a fal mellett, és közvetlen előttük is asztalok sorakoztak. Mindegyiknél több férfi kártyázott, némelyik ölében lenge öltözetben egy nő ült. Előttük egy nagy színpad állt, ahol az alulöltözött lányok a zene ütemére, egyszerre emelgették a lábukat, ezzel megvillantva piros színű egyen alsóneműjüket. Mindegyik táncos fején piros kis sapkára erősített fehér pávatollak ugrándoztak. A színpad mellett egy zongora foglalt helyett, melyen egy idősebb, szivarozó ember játszott. Tőlük jobbra a fél falat elfoglaló bárpult húzódott. A mögötte álló csapos egykedvűen törölgette a pultot. A két barát állt egy helyben, moccanni sem tudtak az eléjük táruló látványtól. Még soha nem voltak ilyen helyen.
– Ne ijedjenek meg, nemsokára csend lesz. Ez az utolsó szám, és utána bezár a bár – mondta Hills, majd eléjük lépett, megfogta a két gyerek kezét, és maga után húzva őket elindult a bárpult mellett lévő kopott, recsegő falépcsőn felfelé. Paul és Hunk még a lépcsőről is a fogadó előterét nézték, egészen addig, amíg egy lépcsőfordulóhoz nem értek, ahol eltűnt a szemük elől a szórakoztató helyiség.
Az emeleten egy hosszú folyosón találták magukat, ahonnan mindkét irányból egyforma barna színű, vékony faajtók sorakoztak. A révész itt már elengedte a fiúk kezét, megkereste a szobájuk ajtaját, odalépett, kinyitotta, majd várakozóan hátra tekintett. A két barát belépett a nyitott ajtón, és megdöbbenve tapasztalták, hogy olyan kicsi a szoba, hogy a benne lévő két ágyon kívül más nem is férne el benne.
A bejárattal szemben az ablakot egy molyrágta, újkorában mélyvörös, de mostanra már narancssárgává fakult függöny takarta. Hunk beljebb lépett, a recsegő padlóra letette a csomagját, majd odasétált az ablakhoz, és fintorogva két ujja közé csípte a koszos függönyt. Elengedte, majd kinézett az ablakon, ahonnan a házak teteje fölött egészen a tengerig el lehetett látni.
– Paul úrfi, Hunk úrfi, ez az önök szobája! Reggelig ne hagyják el! Mi maguk mellett leszünk. Ha valami baj lenne, ott megtalálnak! – mondta Hills, majd kisétált az ajtón, melyet becsukott maga után.  
Paul bőröndjével együtt az ágyra ugrott, mely feldobta őt a levegőbe. Amikor visszaérkezett, felállt, visszasétált az ajtóig, és újból az ágyra ugrott.
– Meddig akarod ezt csinálni? – kérdezte unottan Hunk, miközben visszafordult az ablaktól. – Inkább gyere, és ezt nézd meg!
– Mi az, mi olyan érdekes? – kérdezte Paul. De már ment is, és a barátja mellé állt. Kinézett ő is. – Azt a mindenit, de gyönyörű a tenger, ahogy a Hold világít a víz felett! – kiáltott fel. – Nézd, olyan, mintha egy híd lenne a víz felszínén! – mutatta.
Miközben a tenger és a Hold játékát nézték, Hunk a szeme sarkából mozgolódást vett észre az alattuk levő utcán. Egy hosszú fekete köpönyeges alakot látott, aki kerülve az utcai lámpákat, az árnyékba húzódva, sietve távozott a fogadóból.
– Az ott nem Hills? – kérdezte érdeklődve Hunk, miközben ujját az üveghez nyomta.
– Nem tudom, de nagyjából hasonlít rá – bizonytalankodott Paul egy pillanatig, majd felélénkülve folytatta. – Vajon hová mehet? Derítsük ki! – adta az ötletet.
– Mintha valami olyat mondott volna, hogy reggelig ne hagyjuk el a szobát – állt ellen Hunk.
– Te sem voltál még a birtokhatáron kívül. Te nem is vagy kíváncsi?
– Talán, egy kicsit – gondolkodott Hunk. –  De körbenézhetnénk. Abból baj nem lehet. Igaz? – nézett kérdőn barátjára, aki akkorra már a nyitott ajtóban állt.
– Óvatosan menjünk le a lépcsőn, mert nagyon recseg – suttogta Hunk.
– Olyan leszek, mint a macska, nesztelen – válaszolt Paul, majd lassan és halkan indultak el, kifelé a fogadóból. Az utolsó előtti lépcsőfok Paul alatt megreccsent, mire Hunk mérgesen hátranézett, kezét a szája elé emelte, és úgy suttogta:
– Css, csendesebben!

Észrevétlenül sikerült elhagyniuk a fogadót. Egyből abba az irányba indultak, amerre a fekete köpenyeges alakot látták. Ahogy kiértek az utca végére, futni kezdtek, hogy utolérjék a férfit. Pár utca után Hunk megállt, kezét a falnak támasztotta, és úgy lihegett.
– Mint a macska, mi? – kérdezte gúnyosan Hunk.
– Jól van, na. De nem buktunk le. A kocsis nem jött ki a szobájából, szóval megúsztuk, nem? – háborodott fel Paul.
– Jó, jó, csak húztalak, nem kell rögtön megsértődni! – mosolyodott el Hunk.
– Inkább menjünk! – adta ki az utasítást Paul.
– Rendben. De szerintem behoztuk a lemaradást, úgyhogy már nem kell futnunk – javasolta.
– Ha te mondod – válaszolt Paul szája szegletében egy apró mosollyal, majd sétálni kezdett.
– Most mi van? Min mosolyogsz?
– Semmi nincs. Kéne, hogy legyen? – kérdezett vissza fölényesen Paul.
– Nem vagyok fáradt, bírom a futást! – kiabálta a barátja.
– Ne kiabálj már! Ránk hozod a rendőröket – csitította Paul. – És senki nem mondta, hogy nem bírod a futást. Nem kell mondani, látszik. Még mindig lihegsz! – mondta nevetve.
– Csak azért, mert én nem aludtam végig az utat, mint egyesek! – vetette oda, majd fölényesen elsétált a barátja mellett. Paul fújt egyet, majd utána sietett.
– Oké, fejezzük be, ennek semmi értelme. Inkább haladjunk! – mondta, miután Hunk mellé ért. Majd pár pillanat múlva újból megszólalt. – De ha tudni akarod, nem aludtam, csak…
– Csak…?– kérdezett vissza Hunk érdeklődve, miközben alig tudta nevetését visszatartani.
– Á, hagyjuk! Menjünk! – legyintett Paul, majd megelőzte Hunkot, és újból elindult.

Csendben haladtak egymás mellett. Tíz perc sétálás után befordultak egy mellékutcába, ahol egy kocsmára lettek figyelmesek, ahonnan hangos zene, verekedés és veszekedés hangja szűrődött ki.
– Benézünk? ­ – kérdezte Paul.
– Ide? – húzta fel meglepődve a szemöldökét Hunk, és ujjával a bejárati ajtóra mutatott. – Nem túl bizalomgerjesztő hely. Meg úgy tudom, gyerekek nem léphetnek be a kocsmákba.
– Csak meglessük, hogy itt van-e Hills, és már itt sem vagyunk – biztatta Paul.
De mielőtt beléphettek volna, a jobbra nyíló sötét sikátorból csörömpölést és kiabálást hallottak. Halkan a hangok felé lopakodtak, és megálltak a fal mellett, úgy, hogy az árnyékok takarják őket. Leguggoltak, és benéztek a sikátorba. Három megtermett férfit láttak. Az egyikük oldalán egy kard lógott, a második a hátán egy bárdot hordott. A harmadiknál nem volt fegyver, ellenben egész testét egy sötét színű köpeny takarta. Épp egy fiatal lányt bántalmaztak, aki a földön feküdt. A kötényét sár borította, a szájáról lefelé csorgó vért piszkos kezével törölgette.
– Nem segítek nektek! Hagyjatok békén! – mondta halk, remegő hangon.
Erre a mondatra a kardot viselő belerúgott a még mindig földön fekvő lányba, majd a nyakánál fogva felemelte, hogy a szemébe nézhessen. A lány vékony ujjait rákulcsolta a férfi erős karjára, és megpróbálta eltolni magától.
– Ha nem segítesz, meghalsz! – nevette ki áldozata meddő próbálkozását.
Abban a pillanatban oldalról egy kő találta el a férfi fejét, mely olyan erővel csapódott a homlokához, hogy megszédült, és elengedte a lány nyakát, aki a földre zuhant. A megtámadott és annak két társa a közelben lévő kocsma felé pillantott. A sikátor végében két gyereket láttak, akik mindkét kezükben köveket tartottak.
– Ti kis szarosok! – ordította az, amelyiknek az oldalán a kard lógott.
 – Melyikőtök dobta a követ? – kérdezte dühtől eltorzult arccal.
– Nőkkel könnyű keménykedni, próbáljátok meg velünk! – kiabált vissza Hunk.
– Velünk? Hisz’ te dobtad a követ! – háborodott fel Paul. – Na mindegy. Én segítek a hölgynek, addig te tartsd fel őket! – utasította Hunkot. Majd a földön fekvő felé kezdett futni, miközben feje mellett tenyérnyi nagyságú kövek röpködtek.
– Tudsz futni? – kérdezte a lányt, mikor odaért, és segített neki felállni.
– Igen – válaszolt rekedtes hangon. Majd megfogta Paul kezét, és együtt visszarohantak Hunk mellé.
Eközben Hunk egymás után dobálta a kezében tartott kavicsokat. Annak ellenére, hogy egytől egyig mind célba talált, meglepődött, hogy a három férfi még mindig talpon volt. Egy idő után a banditák már nem védekeztek a feléjük röpködő kövek ellen, inkább fedezékbe húzódtak, és onnan várták, hogy mikor fogy el a fiú muníciója.
Abban a pillanatban, ahogy Paul és a lány Hunk mellé ért, mind a hárman a kikötő felé kezdtek futni. Abban bíztak, hogy ott majd úgy el tudnak bújni, hogy a bántalmazók nem találnak rájuk. De mielőtt elérték volna a kikötőt, egy mellékutcában utolérték őket az üldözőik.
– Most mind meghaltok! – kiáltotta dühösen a bárdot cipellő alak.
– A gyerekek hadd menjenek, ők csak segíteni akartak! Nem tudják, hogy kik vagytok! – kiáltotta a lány.
– Én tudom – szólalt meg Paul. Közben a lány mellé sétált, és védelmezően maga mögé tolta.
Hunk egy falnak támasztott, törött nyelű seprűt vett észre maga mellett. Tudta, hogy nem varázsolhatnak, ezért arra gondolt, hogy a seprűnyelet lándzsaként használva megmenekülhetnének. Persze, ez csak akkor sikerülhetne, ha nem bőszítik fel jobban támadóikat. Elmélkedéséből Paul hangja rántotta vissza a valóságba.
– Gyáva férgek, akik csak nőkkel bírnak el, ráadásul egy a három ellen felállásban! Szánalmas! Nem, Hunk? – nézett hátra a barátjára, aki a meglepettségtől szóhoz sem jutott.
Az egyik a kardjáért nyúlt, de nem elég gyorsan, mert Hunk észrevette. Felkapta a seprűnyelet, és maga előtt tartva rohant a férfi felé. Abban a pillanatban megfagyott a levegő, tovaszállt a kissé hűvös nyári est, és olyan hideg lett, hogy látták a saját lélegzetüket. Szinte kézzel tapintható lett a levegőbe felgyülemlett harag és vérszomj. Pont olyan erőt éreztek, mint amikor a bestiákkal harcoltak. A két fiú megremegett, jobbra-balra tekingettek az erő forrását keresve. A fiatal lány elájult, a banditák homlokán izzadságcseppek folytak végig, majd végül térdre rogytak. Egyedül a két gyerek maradt talpon, de nem tudtak megmozdulni. A kocsma felől egy fekete köpenyes alak sétált oda hozzájuk. A két barát egyből felismerte a kísérőjüket, Hillst.
– Ha még egyszer meglátlak benneteket, akkor nemcsak a harci szellememből kaptok ízelítőt, hanem az erőmből is! – kiáltott a három térdre rogyott férfira. Majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el a fenyegető erő. A támadók lábra álltak, és elmenekültek.
A két gyerek még egy pillanatig lefagyva állt, majd észhez térve nagyot sóhajtottak. Hills odasétált a földön heverő lányhoz, leguggolt mellé. Paul és Hunk a révész mellé sétált, és onnan nézték, hogy mit csinál.
– Úrfik, nem ezt beszéltük meg! – mondta a férfi mérgesen a két fiúnak.
– Ez igaz, de kíváncsiak voltunk a környékre – jött a kitérő válasz Paultól.
– Ez a kíváncsiság majdnem az életükbe került! – mérgelődött tovább Hills.
– Á, urai voltunk a helyzetnek! – hencegett Paul, miközben kezével legyintett, mintha egy legyet akarna elkergetni.
– Igazán? – kérdezte Hunk meglepődve.
–  Jó, jó. Azért örülök, hogy megmentettél minket – visszakozott rögtön Paul.
– Egyébként ki ez a lány? – váltott témát a révész.
– Nem tudjuk, útközben mentettük meg. Amikor megláttuk, épp azok a férfiak bántották, akik az előbb elmenekültek – válaszolt Paul.
– Értem – mondta a révész. A lány felé hajolt, és egy kis üvegcsét tartott az orra alá, amitől pár pillanattal később felébredt. Mikor kinyitotta a szemét, rémülten nézett körül. Arrébb tolta a férfi kezét, miközben szemében félelem tükröződött. A két gyerek közelebb lépett.
– Ne kell félned tőle, ő mentett meg! – szólt Paul a rémült lánynak.
– Köszönöm – mondta még mindig rekedt hangon. Kezét a torkához tette, mintha azzal segíteni tudott volna, hogy hangja újra a régi legyen.
– Hogy hívnak, hány éves vagy, honnan jöttél? – Tette fel a kérdéseket egymás után Paul.
– A nevem Elin, tizennyolc vagyok, és a kocsmában dolgozom.
– Én Paul vagyok, ő – mutatott a barátjára – Hunk. Mi tízévesek vagyunk. Az a fekete alak, akinek az ölében fekszel – mondta mosolyogva – ő Hills, de nem tudom, hogy hány éves – sorolta a legfontosabb tudnivalókat.
– Húsz – vetette oda félvállról Hills.
– Ez most komoly? – kérdezte megdöbbenve a két fiú.
– Miért, többnek látszom? – érdeklődött a révész.
– Legalább harmincnak. Bocsi – ironizált Paul, és barátjával együtt még mindig kétkedően nézetek a férfira.
Hills meglepődött, hogy ilyen öregnek gondolják. Hirtelen szóhoz sem jutott a döbbenettől. Azt mindig is tudta, hogy idősebbnek néz ki a koránál, de az az eszébe sem jutott, hogy ennyire. A két barát, látva a férfi reakcióját, hangos nevetésben tört ki. Miután lecsillapodtak, Hunk a lányra nézett.
– Elin, miért támadtak meg? – kérdezte meg, amire már a találkozásuk óta kíváncsi volt.
– Információt akartak – válaszolt tömören. Úgy látszott, hogy ennél többet nem akar mondani.
– Információt? – mondta ki lassan a kérdést Paul, mintha maga sem tudná, milyen válaszra számíthat.
– Igen. Azok az emberek veszélyes banditák. Tudod, a kocsmában sokan megfordulnak, és sok mindent mondanak. Azt akarták, hogy mondjam el nekik, ha betéved egy utazó, akinek sok pénze van. De én nem akartam segíteni, ezért akartak megölni.
– Ezek már többet nem jönnek vissza! – mondta Paul felélénkülve.
– Visszakísérünk a kocsmába, utána mi visszamegyünk a fogadóba – szólalt meg Hills ellentmondást nem tűrő hangon, és komor arccal a két gyerekre nézett.

Az utcai lámpák fénye helyeként árnyékot vetett a macskaköves útra, melyen haladtak. A házak ablakai sötéten néztek le rájuk. Mire visszaértek, a fogadóból már semmi zaj nem szűrődött ki az utcára. Csend és sötétség vette körül őket. Megálltak az ajtó előtt, Hunk felnézett a falón logó, fából készült cégérre, melyen élénkvörös betűk hirdették a panzió nevét.
– Félszemű Macska – olvasta fel bágyadtan Paul, majd Hunkra nézett. – Azt hiszem, igazad volt, mikor pár órája azt mondtad, hogy tőled akár tízszemű is lehet. Most valahogy én is így érzek.
– Ötszeműt mondtam, de rá se ránts! Menjünk! – Majd odalépett barátja mellé, átkarolta a vállát, és együtt mentek be a fogadóba.
Felértek az emeletre, ahol Hills előrement, és kinyitotta előttük az ajtót. A két gyerek besétált a szobába, és ruhástul az ágyukba zuhantak.
– Holnap délelőtt indul a hajónk, addigra pihenjék ki magukat! – mondta, majd magukra hagyta őket.
A saját szobájába érve azon gondolkodott, hogyha a két gyerek ennyire jól bírta harci szellemének kivetülését, ami földre kényszerítette a három banditát, akkor talán, de csak talán a kiképzését is bírni fogják. Ez egy kis reménnyel töltötte el, de ehhez az is kellett, hogy a mester elvállalja őket.

A révész kora délelőtt keltette fel a fiúkat.  Miután összepakoltak, átmentek a fogadóval szemben lévő étterembe, ahol megreggeliztek. Ezután elbúcsúztak a kocsistól, aki visszaindult a birtokra. Amint a kocsi eltűnt a látómezejükből, a bőröndjeikkel együtt a kikötő felé vették az irányt.
Mindannyian fáradtnak érezték magukat, ezért csendben, szó nélkül sétáltak egymás mellett. A tízperces út után elérték a dokk elejét, ahol egy váratlan meglepetés érte őket. A bejáratnál Elin állt, kezében egy fonott kosárral. Ahogy meglátta éjszakai megmentőit, eléjük sietett.
– Jó reggelt! Még egyszer meg szeretném köszönni, amit az éjjel értem tettek – szólt, és mélyen meghajolt.
– Ugyan már, semmiség! – legyintett Paul.
– Ezt nem mondanám – válaszolt nyugodtan Hills, majd ránézett a fiúra.
– Jól van, jól van – mentegetőzött, majd egy perc múlva hozzátette –, de nem is volt olyan veszélyes.
– Te sosem változol? Igaz? – kérdezte mosolyogva Hunk a barátjától.
– Csak azért jöttem, hogy megint köszönetet mondjak az életemért, és hogy ezt odaadjam – mondta Elin, hogy elejét vegye egy esetleges veszekedésnek. A kezében tartott csomagot odanyújtotta a kis társaság felé.
– Köszönjük, de nem kellett volna – vette el a lány kezéből a kosarat a révész. – De ha nem haragszol, most mennünk kell.
– Igen, igen – helyeselt Hunk is. – Még a végén lekéssük a hajót – mondta izgatottan.
– Rendben, megértem. Legyen szerencséjük! – köszönt el a lány, és lassú léptekkel elindult a kijárat felé. Már majdnem odaért, amikor visszafordult, integetett és odakiáltotta. – Remélem, találkozunk még!
A két gyerek és Hills még álltak egy darabig, nézték Elin távoldó alakját. Legelőször a révész kapott észbe.
– Jöjjenek, mert a végén el fogunk késni! – mondta, és elindult.
A két fiú követte. Pár lépés után Hills megállt, és körbenézett, hogy lássa, hol kötött ki az a hajó, ami nekik kellett. Mikor megtalálta, sietős léptekkel továbbindult. Paul és Hunk alig tudtak lépést tartani vele.
– Nem tudnál lassabban menni? – kérdezte lihegve Paul.
– Nem futóversenyen vagyunk – szólt Hunk, és megállt.
– Akkor ma nem megyünk sehova. Már így is késésben vagyunk! Menjünk! – És újból elindult.
Pár perc séta után elérték a hajót. Amikor odaértek, megálltak előtte, és a csomagjaikat maguk mellé tették. Ekkor egy férfi sietett eléjük.
– Jó napot uraim! Marcos vagyok, enyém ez a lélekvesztő. Már csak önökre vártunk! Kérem, jöjjenek velem! – mondta, és elindult a feljáró felé.
A kis társaság együtt ment fel a hajóra. Ahogy a fedélzetre léptek, Marcos megállt, körbenézett, mintha keresne valakit.
– John! – kiabálta el magát. A hangra egy fiatal legény sietett eléjük, aki a húszas évei elején járhatott. 
– Kísérd az urakat a kabinjukba! Utána gyere fel, mert indulunk! – adta ki az utasítást a kapitány.
– Értettem! – válaszolt, majd hátra sem nézett, úgy indult el a baloldalon lévő lejáró felé.
A három utas követte a matrózt, aki kinyitotta az ajtót, és előrement. Egyesével lépték át a küszöböt, és egy sötét, szűk korridorba értek. A gyenge fényt a falécekből álló falra szerelt apró mécses szolgáltatta. A lépcső alján egy rövid folyosó volt, ahonnan mindkét oldalt három ajtó nyílt. Megálltak az egyik előtt.
– Itt is volnánk – mondta John.
– Köszönjük szépen – válaszolt Hills, és intett két fiúnak, hogy menjenek be.
Amint beértek a kabinba, a révész becsukta az ajtót, és a bőröndjét az egyik fekvőhelyre tette, majd ráfeküdt. A két gyerek leült az ágyra, és érezték, ahogy az elkezd mozogni alattuk. Felpattantak, és megijedve néztek a férfira.
– Nyugodjanak meg! Semmi nem történt, csak kifutottunk – mondta teljesen nyugodtan Hills.
A két fiú lassan, bizalmatlanul, de visszaült az ágyra. Pár perc csend után Paul megszólalt.
– Mi volt az a támadás, amit az éjjel csináltál?
– A mágusok és a harcosok REU-nak hívják. Egy olyan technika, mely egyesíti a mágikus és a lelki erőt. Elég kimerítő, ezért csak ritkán használom. Arra viszont jó, hogy a gyengébb ellenfeleket elkergetheted, míg az erősebbeket meghátrálásra kényszerítheted – magyarázta türelmesen a révész, miközben a plafont bámulta.
– Lehet ellene védekezni? – kérdezte Hunk.
A kérdésre Hills felült, komolyan ránézett a két fiúra, majd egy pernyi gondolkodás után válaszolt.
– Kétféleképp. Az egyik, hogy visszatámadsz REU-val, és ha erősebb vagy az ellenfelednél, akkor megúszod.
– Mi a másik? – kérdezte kíváncsian Paul.
– Az ICS. A testedet folyamatos, kis mennyiségű mágiával vonod be. Talán a pajzshoz tudnám hasonlítani. De ehhez az kell, hogy a lelked teljes összhangban legyen a testeddel. Ezt a technikát nagyon kevesen ismerik, mert elég nehéz megtanulni, több évnyi gyakorlás kell hozzá.
– Amikor a REU-t használtad, mi volt az a fekete köd? – kérdezősködött tovább Paul.
– Ti láttátok?
– Aha – bólintottak egyszerre.
– És mást is láttatok? – kérdezte meglepődve a révész.
– Nem, csak a fekete ködöt – szólt Hunk.
– Azok az emberek, akik nem használnak mágiát, egyáltalán nem látják a fekete ködöt. Csak belső nyomást, fájdalmat, félelmet éreznek. Akik nem élnek mágiával, azok elfutnak ez elől, vagy ha maradnak, és van egy csepp erejük, akkor elájulnak. – Megállt egy pillanatra, azon gondolkodott, hogy mennyit mondjon el a technikáról. Majd egy perc múlva folytatatta. – Nagyon vigyázni kell a REU-val, mert ha túl erős, akkor bele is lehet halni. A lelket és a pszichét támadja, majd elpusztítja. Minél képzettebb egy mágus, annál többet lát belőle.
– Azt mondtad, hogy nemcsak a fekete köd, de valami más is volt ott? – kérdezte érdeklődve Paul.
– Igen, volt. Közvetlen mögöttem – bólintott Hills.
– Mi? – Tette fel komolyan a kérdést Hunk.
– Azt nem mondom el – válaszolt a révész.
Pár percig mind a hárman csendben ültek. A két fiú az újonnan jött információt próbálta meg feldolgozni, míg a férfinak még mindig az járt a fejében, hogy vajon jól tette-e, hogy mindent elmondott, amit ő maga is tudott. Gondolataiból Hunk hangja rántotta vissza.
– Mennyire erős az a mester, akihez megyünk?
– Talán annyira, hogy el sem tudják képzelni. Egy szigeten, Yomi falu közelében, egy dombon lakik, ami az ő birtoka. A szigetlakók villanásnak hívják, és a közelébe sem mennek. Na jól van, elég a mesedélutánból – sóhajtott egyet Hills. – Nem nézünk körbe a hajón? – kérdezte.

– De, menjünk! – kiáltott fel Paul.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Return to top of page
Powered By Blogger | Design by Genesis Awesome | Blogger Template by Lord HTML