A lovas kocsi
lassan zötykölődött a földúton, a két oldalról árnyékot nyújtó fák lombjai
alatt. Helyenként egy-egy faág hangosan karcolta végig a hintó tetejét, apró nyomot
hagyva maga után. A szekér kereke néhol megugrott, amikor áthajtott az úton
lévő kisebb mélyedéseken. A benne ülő két gyerek nevetve fogadta az utazásnak
ezt a kellemetlenségét. A két fiúval ellentétben a révész a bakon nem élvezte a
dobálódzó kocsikázást. Két keze görcsösen markolta a mellette lévő vasat,
miközben gyomra fel-le ugrált. A lovaglás nem okozott gondot, de a szekerekkel és
azok zötykölődésével nem tudott kibékülni. Ahányszor rászánta magát, hogy a
sátán művébe üljön, lelkileg és testileg felkészült. Hogy gondolatait
lefoglalja, inkább az útra és az őket körülvevő erdőre figyelt. Minden
pillanatban támadásra számított, ezért nem hagyhatta, hogy lankadjon a
figyelme. Szemével hol az utat, hol a mellettük elhaladó fákat, azok lombjait
kémlelte, és feszülten figyelt minden apró neszre, mely eltért a megszokottól.
Nem sokkal
előttük megpillantott valamit, aminek nem kellett volna ott lennie. Felállt a
bakon, hogy jobban lássa az út szélén heverő tárgyat, amely majdnem a földút
felét elfoglalta.
– Állj! – szólt oda
a kocsisnak. Amikor a fogat megállt, leszállt a bakról, és kinyitotta az ajtót.
– Maradjanak a
kocsiban! – utasította a két gyereket, majd a választ meg sem várva visszacsukta
az ajtót, és elindult megnézni, hogy mi az, ami miatt meg kellett állniuk. Lassan
lépkedett, közben szemmel tartotta a környezetét. Ahogy odaért, egy oldalára
borult bricskát látott maga előtt. Gyanúsnak vélte, hogy a baleset helyszínén
a talaj egyenletes volt, és a kocsi mind a négy kereke sértetlennek látszott.
Körbejárta a szerencsétlenül járt fogatot, hátha talál sérülteket, de senkit
nem látott. Óvatosan mögé lépett, és a hátsó ablakon benézett. Hirtelen egy
hang szólalt meg.
– Van benne
valaki? – kérdezte Paul.
A kérdésre Hills
meglepődve nézett hátra. A két fiú állt mögötte, nem messze tőle. Nem gondolta,
hogy bárki is hangtalanul mögé tudna lopakodni. Főleg nem két tízéves gyerek.
– Nem
megmondtam, hogy maradjanak a kocsiban? – szólt rájuk határozottan, már-már
dühösen.
– Mondtam, hogy
rossz ötlet. Nem kell neki a segítségünk – mondta Hunk, miközben kezét a
barátja vállára tette.
– Kérem,
szálljanak vissza! – utasította őket a révész.
– Jól van, jól
van – tette fel a kezét mind a két gyerek megadóan, és elindultak visszafelé. De
azért még néhányszor visszanéztek az oldalára fordult fogat felé.
– Szerinted mi
történt a szekérrel? – kérdezte Paul.
– Hát nem
egyértelmű? – illetődött meg a kérdésen Hunk. – Megtámadták a banditák.
– Honnan veszed?
– értetlenkedett tovább Paul.
– Te nem vetted
észre? – hökkent meg Hunk, és egy pillanatra megállt, hogy barátja szemébe
nézzen, és úgy folytassa a magyarázatot. – Egy csomó nagyméretű lábnyom volt a
szekér körül, és az oldalát valami megroncsolta.
– Te ezt honnan
tudod?
– Az apám
megtanított a nyomolvasásra, hogy tudjam, hol érdemes élelmet keresni, és
elkerüljem a veszélyeket.
– Hihetetlen
vagy! – kiáltott fel Paul, majd hátba veregette a barátját. Hunk kihúzta magát
a dicséretre.
Újból elindultak
a fogatuk felé. Mikor odaértek, még egyszer visszanéztek Hillsre, aki a szekér
mellett állt, és a homlokát ráncolta. Egy pillanattal később a férfi egyetlen
mozdulattal arrébb lökte azt az útról. A két gyerek megdöbbenve nézte végig.
Eddig is tudták, hogy a révésznek nagy ereje van, de erre nem számítottak.
Amint szabad
lett az út, Hills visszament a fogathoz, és a két fiúval együtt beült. Mikor
már mindannyian elhelyezkedtek, a férfi kétszer jó erősen kopogott az ajtón,
amire a kocsi újból elindult.
– Úrfik, jól
figyeljenek! Idáig nem voltak még az uradalmon kívül, így nem tudhatják, hogy
milyen veszélyes az élet odakint. Más helyek nem olyan békések, mint az Eptun
uradalom. A bestiáknál csak egyetlen veszedelmesebb élőlény létezik, az pedig maga
az ember. Nem tudhatjuk, hogy kiben bízhatunk és kiben nem, ezért mindig
tartsák a távolságot másoktól, és titkolják a képességüket. Paul úrfi, ön pedig
a származását is! Ezért kérem, mindig kövessék az utasításaim!
Paul és Hunk
csendben, komolyan hallgatta végig Hillst. Mindketten megértették, hogy ez már
nem játék, hanem az életükről van szó. A két gyerek egy ideig nem szólt egy
szót sem, mindketten komor arccal néztek maguk elé, és a férfi szavain
gondolkodtak.
Kis idő
elteltével hirtelen egymásra néztek, majd mindketten egyszerre bólintottak. Egy
külső ember szemével úgy tűnt, mintha telepátiával beszélgetnének, holott erről
szó sem volt. Találkozásuk első percétől kezdve mindketten úgy érezték, mintha
már ezer éve ismernék egymás minden gondolatát, érzését. A bólintás után a
révész felé fordultak, és Paul feltette azt a kérdést, mely már az indulásuk
óta foglalkoztatta őket.
– Hogy lökted
arrébb a szekeret?
A révészt, aki
már az álom küszöbét készült átlépni, meglepte a kérdés. Feljebb ült az ülésben,
megköszörülte a torkát, komótosan megigazította köpenyegének a szélét, majd a
két fiúra nézett.
– A mágiát elég
sokféleképp lehet használni, de ezt majd úgyis megtanulják – mormolta a bajsza
alatt, majd lejjebb csúszott az ülésen, és úgy tett, mintha az álmok mezeje
hívogatná. De egy pillanat múlva megint megszólalt. – Persze, ha a mester
elvállalja önöket. – Ezzel lezártnak tekintette a témát.
– Milyen ember a
mester? – kérdezte Hunk.
– Sokkal erősebb
nálad? – jött a következő kérdés Paultól.
A férfi azt
hitte, hogy az utolsó mondatával megakadályozta a kérdések sorozatát. Úgy
tervezte, hogy csendben fogják megtenni az utat. Legalábbis abban reménykedett,
hogy a kikötőig nem kell majd az esetleges kérdésekre válaszolnia. Ezért egy
picit dühítette, hogy milyen kíváncsiak a gyerekek. Tudta, hogy lemondhat a
szunyókálásról, mert már nem tudd megálljt parancsolni a két érdeklődő
szempárnak.
Hills
visszagondolt régi mesterére, és a félelem elementáris erővel csapott le rá.
Borzongás futott végig rajta. Úgy érezte, mintha apró, hideg tűket szurkálnának
a gerincébe, melyek lassan haladnának fel egészen a nyakáig. Szája apró vonallá
szűkült, miközben teste izzadni kezdett, annak ellenére, hogy minden porcikája
tiszta libabőr lett. Vett egy mély levegőt, és amilyen lassan csak tudta
kifújta. Ujjával a kalapját feljebb tolta, és komolyan a két fiú szemébe
nézett.
– Találkoztak már
darkmallal! Igaz? – tette fel a költői kérdést. A két barát szó nélkül bólintott.
– Na, azok kiscicák a mesterhez képest. Már az nagy teljesítmény, ha a
közelségét kibírják, amikor mérges. Egy évig tanultam nála, mégis megszöktem,
mielőtt elkezdte volna az igazi tanítást, mert tudtam, hogy nem élném túl –
mondta felindultan, majd egy kis szünet után, már megfontoltan folytatta. – De
ő a legmegbízhatóbb és legerősebb ember, akit ismerek. Mellette nem kell majd
tartaniuk a bestiáktól. Még a szigetet is elkerülik, ahol a mester él.
A két gyerek
először komoran hallgatta azt, amit a férfi mondott, de mire az a végére ért, a
fiúk már ijedten néztek egymásra. Amikor Hills befejezte a történetet,
elégedetten látta, hogy Paul és Hunk kellőképp megijedt ahhoz, hogy már ne
játéknak vagy nyaralásnak tekintsék a kiképzésüket.
– Állj! –
kiabált ki a révész az ablakon. A kocsi megállt, a férfi kiszállt, és felült a
bakra.
A két fiú egy
ideig csendben emésztette a hallottakat.
– Apa
megöletetni vagy megvédeni akar? –
kérdezte Paul elcsigázottan.
– Hallottad, még
a bestiák is rettegnek tőle. Már alig várom, hogy tanítson minket. Vajon milyen
lehet? Két méter magas, nyakig páncélban, tele sebhellyel és egy hatalmas
bárddal! – lelkesedett Hunk barátjával ellentétben.
– Szerintem
inkább két és fél méter magas bestia, bőrből készült csizmában, ágyékkötővel,
és a hegek az izmos hátán vannak, melyeket egy hatalmas karddal takar el – ötletelt
Paul is.
Miközben a két
ifjú megpróbálta elképzelni, hogy nézhet ki a jövendőbeli mesterük, lassan
haladtak a Diadra nagyúr birtokán levő Allex kikötőváros felé. Egy kicsivel
több mint félnapos utazást követően érték el a várost. A Nap már távozni
készült a horizontról, narancssárga fénybe borítva a környező erdőket, házakat.
A főúton apró falvak mellett haladtak el, néha egy-egy helyen megálltak, és
éjszakai szálás után érdeklődtek. Már majdnem nyugovóra tért a Nap, mire a
kikötő szélén találtak egy szelíd fogadót, mely a Félszemű Macska nevet viselte.
Megálltak
előtte, Hills lepattant a bakról, bement, kivett két szobát, majd a kulcsokkal
visszasétált a fogathoz. Kinyitotta az ajtót, és intett a két gyereknek, hogy
kövessék. A kocsi hátuljához mentek, ahol a rögzített csomagokat egyesével
levették, majd mind a hárman elindultak.
– Félszemű Macska
– olvasta hangosan a cégtáblát Paul. – Hülyébb nevet nem tudtak találni? –
kérdezte, és közben barátja felé fordult.
– Tőlem aztán ötszemű
is lehet az a macska, ha van egy meleg, puha ágyuk – mondta Hunk fáradtan, majd
megfogta a saját bőröndjét, megemelte, és elindult a bejárathoz. Paul csendben
követte.
A révész
kinyitotta előttük az ajtót, a két fiú besétált, tettek három lépést, majd
megálltak. Egy nagy előtér tárult a szemük elé, ahol a levegő egyszerre volt
dohos és füstös. Bal oldalt, a fal mellett, és közvetlen előttük is asztalok
sorakoztak. Mindegyiknél több férfi kártyázott, némelyik ölében lenge
öltözetben egy nő ült. Előttük egy nagy színpad állt, ahol az alulöltözött
lányok a zene ütemére, egyszerre emelgették a lábukat, ezzel megvillantva piros
színű egyen alsóneműjüket. Mindegyik táncos fején piros kis sapkára erősített
fehér pávatollak ugrándoztak. A színpad mellett egy zongora foglalt helyett,
melyen egy idősebb, szivarozó ember játszott. Tőlük jobbra a fél falat
elfoglaló bárpult húzódott. A mögötte álló csapos egykedvűen törölgette a
pultot. A két barát állt egy helyben, moccanni sem tudtak az eléjük táruló
látványtól. Még soha nem voltak ilyen helyen.
– Ne ijedjenek
meg, nemsokára csend lesz. Ez az utolsó szám, és utána bezár a bár – mondta
Hills, majd eléjük lépett, megfogta a két gyerek kezét, és maga után húzva őket
elindult a bárpult mellett lévő kopott, recsegő falépcsőn felfelé. Paul és Hunk
még a lépcsőről is a fogadó előterét nézték, egészen addig, amíg egy
lépcsőfordulóhoz nem értek, ahol eltűnt a szemük elől a szórakoztató helyiség.
Az emeleten egy
hosszú folyosón találták magukat, ahonnan mindkét irányból egyforma barna színű, vékony faajtók
sorakoztak. A révész itt már elengedte a fiúk kezét, megkereste a szobájuk
ajtaját, odalépett, kinyitotta, majd várakozóan hátra tekintett. A két barát
belépett a nyitott ajtón, és megdöbbenve tapasztalták, hogy olyan kicsi a
szoba, hogy a benne lévő két ágyon kívül más nem is férne el benne.
A bejárattal
szemben az ablakot egy molyrágta, újkorában mélyvörös, de mostanra már narancssárgává
fakult függöny takarta. Hunk beljebb lépett, a recsegő padlóra letette a
csomagját, majd odasétált az ablakhoz, és fintorogva két ujja közé csípte a
koszos függönyt. Elengedte, majd kinézett az ablakon, ahonnan a házak teteje
fölött egészen a tengerig el lehetett látni.
– Paul úrfi, Hunk
úrfi, ez az önök szobája! Reggelig ne hagyják el! Mi maguk mellett leszünk. Ha
valami baj lenne, ott megtalálnak! – mondta Hills, majd kisétált az ajtón,
melyet becsukott maga után.
Paul bőröndjével
együtt az ágyra ugrott, mely feldobta őt a levegőbe. Amikor visszaérkezett,
felállt, visszasétált az ajtóig, és újból az ágyra ugrott.
– Meddig akarod
ezt csinálni? – kérdezte unottan Hunk, miközben visszafordult az ablaktól. –
Inkább gyere, és ezt nézd meg!
– Mi az, mi
olyan érdekes? – kérdezte Paul. De már ment is, és a barátja mellé állt.
Kinézett ő is. – Azt a mindenit, de gyönyörű a tenger, ahogy a Hold világít a
víz felett! – kiáltott fel. – Nézd, olyan, mintha egy híd lenne a víz
felszínén! – mutatta.
Miközben a
tenger és a Hold játékát nézték, Hunk a szeme sarkából mozgolódást vett észre
az alattuk levő utcán. Egy hosszú fekete köpönyeges alakot látott, aki kerülve
az utcai lámpákat, az árnyékba húzódva,
sietve távozott a fogadóból.
– Az ott nem
Hills? – kérdezte érdeklődve Hunk, miközben ujját az üveghez nyomta.
– Nem tudom, de
nagyjából hasonlít rá – bizonytalankodott Paul egy pillanatig, majd
felélénkülve folytatta. – Vajon hová mehet? Derítsük ki! – adta az ötletet.
– Mintha valami
olyat mondott volna, hogy reggelig ne hagyjuk el a szobát – állt ellen Hunk.
– Te sem voltál
még a birtokhatáron kívül. Te nem is vagy kíváncsi?
– Talán, egy
kicsit – gondolkodott Hunk. – De
körbenézhetnénk. Abból baj nem lehet. Igaz? – nézett kérdőn barátjára, aki
akkorra már a nyitott ajtóban állt.
– Óvatosan
menjünk le a lépcsőn, mert nagyon recseg – suttogta Hunk.
– Olyan leszek,
mint a macska, nesztelen – válaszolt Paul, majd lassan és halkan indultak el,
kifelé a fogadóból. Az utolsó előtti lépcsőfok Paul alatt megreccsent, mire
Hunk mérgesen hátranézett, kezét a szája elé emelte, és úgy suttogta:
– Css,
csendesebben!
Észrevétlenül
sikerült elhagyniuk a fogadót. Egyből abba az irányba indultak, amerre a fekete
köpenyeges alakot látták. Ahogy kiértek az utca végére, futni kezdtek, hogy
utolérjék a férfit. Pár utca után Hunk megállt, kezét a falnak támasztotta, és
úgy lihegett.
– Mint a macska,
mi? – kérdezte gúnyosan Hunk.
– Jól van, na.
De nem buktunk le. A kocsis nem jött ki a szobájából, szóval megúsztuk, nem? –
háborodott fel Paul.
– Jó, jó, csak
húztalak, nem kell rögtön megsértődni! – mosolyodott el Hunk.
– Inkább
menjünk! – adta ki az utasítást Paul.
– Rendben. De szerintem
behoztuk a lemaradást, úgyhogy már nem kell futnunk – javasolta.
– Ha te mondod –
válaszolt Paul szája szegletében egy apró mosollyal, majd sétálni kezdett.
– Most mi van?
Min mosolyogsz?
– Semmi nincs.
Kéne, hogy legyen? – kérdezett vissza fölényesen Paul.
– Nem vagyok
fáradt, bírom a futást! – kiabálta a barátja.
– Ne kiabálj
már! Ránk hozod a rendőröket – csitította Paul. – És senki nem mondta, hogy nem
bírod a futást. Nem kell mondani, látszik. Még mindig lihegsz! – mondta
nevetve.
– Csak azért,
mert én nem aludtam végig az utat, mint egyesek! – vetette oda, majd fölényesen
elsétált a barátja mellett. Paul fújt egyet, majd utána sietett.
– Oké, fejezzük
be, ennek semmi értelme. Inkább haladjunk! – mondta, miután Hunk mellé ért.
Majd pár pillanat múlva újból megszólalt. – De ha tudni akarod, nem aludtam,
csak…
– Csak…?–
kérdezett vissza Hunk érdeklődve, miközben alig tudta nevetését visszatartani.
– Á, hagyjuk!
Menjünk! – legyintett Paul, majd megelőzte Hunkot, és újból elindult.
Csendben
haladtak egymás mellett. Tíz perc sétálás után befordultak egy mellékutcába,
ahol egy kocsmára lettek figyelmesek, ahonnan hangos zene, verekedés és
veszekedés hangja szűrődött ki.
– Benézünk? –
kérdezte Paul.
– Ide? – húzta fel meglepődve a szemöldökét Hunk, és ujjával a
bejárati ajtóra mutatott. – Nem túl bizalomgerjesztő hely. Meg úgy tudom,
gyerekek nem léphetnek be a kocsmákba.
– Csak
meglessük, hogy itt van-e Hills, és már itt sem vagyunk – biztatta Paul.
De mielőtt
beléphettek volna, a jobbra nyíló sötét sikátorból csörömpölést és kiabálást
hallottak. Halkan a hangok felé lopakodtak, és megálltak a fal mellett, úgy,
hogy az árnyékok takarják őket. Leguggoltak, és benéztek a sikátorba. Három
megtermett férfit láttak. Az egyikük oldalán egy kard lógott, a második a hátán
egy bárdot hordott. A harmadiknál nem volt fegyver, ellenben egész testét egy
sötét színű köpeny takarta. Épp egy fiatal lányt bántalmaztak, aki a földön
feküdt. A kötényét sár borította, a szájáról lefelé csorgó vért piszkos kezével
törölgette.
– Nem segítek
nektek! Hagyjatok békén! – mondta halk, remegő hangon.
Erre a mondatra
a kardot viselő belerúgott a még mindig földön fekvő lányba, majd a nyakánál
fogva felemelte, hogy a szemébe nézhessen. A lány vékony ujjait rákulcsolta a
férfi erős karjára, és megpróbálta eltolni magától.
– Ha nem
segítesz, meghalsz! – nevette ki áldozata meddő próbálkozását.
Abban a
pillanatban oldalról egy kő találta el a férfi fejét, mely olyan erővel
csapódott a homlokához, hogy megszédült, és elengedte a lány nyakát, aki a
földre zuhant. A megtámadott és annak két társa a közelben lévő kocsma felé
pillantott. A sikátor végében két gyereket láttak, akik mindkét kezükben
köveket tartottak.
– Ti kis
szarosok! – ordította az, amelyiknek az oldalán a kard lógott.
– Melyikőtök dobta a követ? – kérdezte dühtől
eltorzult arccal.
– Nőkkel könnyű
keménykedni, próbáljátok meg velünk! – kiabált vissza Hunk.
– Velünk? Hisz’
te dobtad a követ! – háborodott fel Paul. – Na mindegy. Én segítek a hölgynek,
addig te tartsd fel őket! – utasította Hunkot. Majd a földön fekvő felé kezdett
futni, miközben feje mellett tenyérnyi nagyságú kövek röpködtek.
– Tudsz futni? –
kérdezte a lányt, mikor odaért, és segített neki felállni.
– Igen – válaszolt
rekedtes hangon. Majd megfogta Paul kezét, és együtt visszarohantak Hunk mellé.
Eközben Hunk
egymás után dobálta a kezében tartott kavicsokat. Annak ellenére, hogy egytől
egyig mind célba talált, meglepődött, hogy a három férfi még mindig talpon volt.
Egy idő után a banditák már nem védekeztek a feléjük röpködő kövek ellen,
inkább fedezékbe húzódtak, és onnan várták, hogy mikor fogy el a fiú muníciója.
Abban a
pillanatban, ahogy Paul és a lány Hunk mellé ért, mind a hárman a kikötő felé
kezdtek futni. Abban bíztak, hogy ott majd úgy el tudnak bújni, hogy a
bántalmazók nem találnak rájuk. De mielőtt elérték volna a kikötőt, egy
mellékutcában utolérték őket az üldözőik.
– Most mind
meghaltok! – kiáltotta dühösen a bárdot cipellő alak.
– A gyerekek hadd
menjenek, ők csak segíteni akartak! Nem tudják, hogy kik vagytok! – kiáltotta a
lány.
– Én tudom –
szólalt meg Paul. Közben a lány mellé sétált, és védelmezően maga mögé tolta.
Hunk egy falnak
támasztott, törött nyelű seprűt vett észre maga mellett. Tudta, hogy nem
varázsolhatnak, ezért arra gondolt, hogy a seprűnyelet lándzsaként használva megmenekülhetnének.
Persze, ez csak akkor sikerülhetne, ha nem bőszítik fel jobban támadóikat.
Elmélkedéséből Paul hangja rántotta vissza a valóságba.
– Gyáva férgek,
akik csak nőkkel bírnak el, ráadásul egy a három ellen felállásban! Szánalmas!
Nem, Hunk? – nézett hátra a barátjára, aki a meglepettségtől szóhoz sem jutott.
Az egyik a
kardjáért nyúlt, de nem elég gyorsan, mert Hunk észrevette. Felkapta a
seprűnyelet, és maga előtt tartva rohant a férfi felé. Abban a pillanatban megfagyott
a levegő, tovaszállt a kissé hűvös nyári est, és olyan hideg lett, hogy látták
a saját lélegzetüket. Szinte kézzel tapintható lett a levegőbe felgyülemlett
harag és vérszomj. Pont olyan erőt éreztek, mint amikor a bestiákkal harcoltak.
A két fiú megremegett, jobbra-balra tekingettek az erő forrását keresve. A
fiatal lány elájult, a banditák homlokán izzadságcseppek folytak végig, majd
végül térdre rogytak. Egyedül a két gyerek maradt talpon, de nem tudtak
megmozdulni. A kocsma felől egy fekete köpenyes alak sétált oda hozzájuk. A két
barát egyből felismerte a kísérőjüket, Hillst.
– Ha még egyszer
meglátlak benneteket, akkor nemcsak a harci szellememből kaptok ízelítőt, hanem
az erőmből is! – kiáltott a három térdre rogyott férfira. Majd amilyen gyorsan
jött, olyan gyorsan tűnt is el a fenyegető erő. A támadók lábra álltak, és
elmenekültek.
A két gyerek még
egy pillanatig lefagyva állt, majd észhez térve nagyot sóhajtottak. Hills
odasétált a földön heverő lányhoz, leguggolt mellé. Paul és Hunk a révész mellé
sétált, és onnan nézték, hogy mit csinál.
– Úrfik, nem ezt
beszéltük meg! – mondta a férfi mérgesen a két fiúnak.
– Ez igaz, de
kíváncsiak voltunk a környékre – jött a kitérő válasz Paultól.
– Ez a
kíváncsiság majdnem az életükbe került! – mérgelődött tovább Hills.
– Á, urai
voltunk a helyzetnek! – hencegett Paul, miközben kezével legyintett, mintha egy
legyet akarna elkergetni.
– Igazán? –
kérdezte Hunk meglepődve.
– Jó, jó. Azért örülök, hogy megmentettél
minket – visszakozott rögtön Paul.
– Egyébként ki
ez a lány? – váltott témát a révész.
– Nem tudjuk,
útközben mentettük meg. Amikor megláttuk, épp azok a férfiak bántották, akik az
előbb elmenekültek – válaszolt Paul.
– Értem – mondta
a révész. A lány felé hajolt, és egy kis üvegcsét tartott az orra alá, amitől pár
pillanattal később felébredt. Mikor kinyitotta a szemét, rémülten nézett körül.
Arrébb tolta a férfi kezét, miközben szemében félelem tükröződött. A két gyerek
közelebb lépett.
– Ne kell félned
tőle, ő mentett meg! – szólt Paul a rémült lánynak.
– Köszönöm –
mondta még mindig rekedt hangon. Kezét a torkához tette, mintha azzal segíteni
tudott volna, hogy hangja újra a régi legyen.
– A nevem Elin,
tizennyolc vagyok, és a kocsmában dolgozom.
– Én Paul
vagyok, ő – mutatott a barátjára – Hunk. Mi tízévesek vagyunk. Az a fekete
alak, akinek az ölében fekszel – mondta mosolyogva – ő Hills, de nem tudom,
hogy hány éves – sorolta a legfontosabb tudnivalókat.
– Húsz – vetette
oda félvállról Hills.
– Ez most
komoly? – kérdezte megdöbbenve a két fiú.
– Miért, többnek
látszom? – érdeklődött a révész.
– Legalább
harmincnak. Bocsi – ironizált Paul, és barátjával együtt még mindig kétkedően
nézetek a férfira.
Hills
meglepődött, hogy ilyen öregnek gondolják. Hirtelen szóhoz sem jutott a
döbbenettől. Azt mindig is tudta, hogy idősebbnek néz ki a koránál, de az az
eszébe sem jutott, hogy ennyire. A két barát, látva a férfi reakcióját, hangos
nevetésben tört ki. Miután lecsillapodtak, Hunk a lányra nézett.
– Elin, miért
támadtak meg? – kérdezte meg, amire már a találkozásuk óta kíváncsi volt.
– Információt
akartak – válaszolt tömören. Úgy látszott, hogy ennél többet nem akar mondani.
– Információt? –
mondta ki lassan a kérdést Paul, mintha maga sem tudná, milyen válaszra
számíthat.
– Igen. Azok az
emberek veszélyes banditák. Tudod, a kocsmában sokan megfordulnak, és sok mindent
mondanak. Azt akarták, hogy mondjam el nekik, ha betéved egy utazó, akinek sok
pénze van. De én nem akartam segíteni, ezért akartak megölni.
– Ezek már
többet nem jönnek vissza! – mondta Paul felélénkülve.
– Visszakísérünk
a kocsmába, utána mi visszamegyünk a fogadóba – szólalt meg Hills ellentmondást nem tűrő hangon, és komor arccal a két
gyerekre nézett.
Az utcai lámpák
fénye helyeként árnyékot vetett a macskaköves útra, melyen haladtak. A házak
ablakai sötéten néztek le rájuk. Mire visszaértek, a fogadóból már semmi zaj
nem szűrődött ki az utcára. Csend és sötétség vette körül őket. Megálltak az ajtó
előtt, Hunk felnézett a falón logó, fából készült cégérre, melyen élénkvörös
betűk hirdették a panzió nevét.
– Félszemű Macska
– olvasta fel bágyadtan Paul, majd Hunkra nézett. – Azt hiszem, igazad volt,
mikor pár órája azt mondtad, hogy tőled akár tízszemű is lehet. Most valahogy
én is így érzek.
– Ötszeműt
mondtam, de rá se ránts! Menjünk! – Majd odalépett barátja mellé, átkarolta a
vállát, és együtt mentek be a fogadóba.
Felértek az
emeletre, ahol Hills előrement, és kinyitotta előttük az ajtót. A két gyerek
besétált a szobába, és ruhástul az ágyukba zuhantak.
– Holnap délelőtt
indul a hajónk, addigra pihenjék ki magukat! – mondta, majd magukra hagyta őket.
A saját
szobájába érve azon gondolkodott, hogyha a két gyerek ennyire jól bírta harci
szellemének kivetülését, ami földre kényszerítette a három banditát, akkor
talán, de csak talán a kiképzését is bírni
fogják. Ez egy kis reménnyel töltötte el, de ehhez az is kellett, hogy a mester
elvállalja őket.
A révész kora
délelőtt keltette fel a fiúkat. Miután
összepakoltak, átmentek a fogadóval szemben lévő étterembe, ahol
megreggeliztek. Ezután elbúcsúztak a kocsistól, aki visszaindult a birtokra. Amint
a kocsi eltűnt a látómezejükből, a bőröndjeikkel együtt a kikötő felé vették az
irányt.
Mindannyian
fáradtnak érezték magukat, ezért csendben, szó nélkül sétáltak egymás mellett. A
tízperces út után elérték a dokk elejét, ahol egy váratlan meglepetés érte őket.
A bejáratnál Elin állt, kezében egy fonott kosárral. Ahogy meglátta éjszakai
megmentőit, eléjük sietett.
– Jó reggelt! Még
egyszer meg szeretném köszönni, amit az éjjel értem tettek – szólt, és mélyen
meghajolt.
– Ugyan már,
semmiség! – legyintett Paul.
– Ezt nem
mondanám – válaszolt nyugodtan Hills, majd ránézett a fiúra.
– Jól van, jól
van – mentegetőzött, majd egy perc múlva hozzátette –, de nem is volt olyan
veszélyes.
– Te sosem
változol? Igaz? – kérdezte mosolyogva Hunk a barátjától.
– Csak azért
jöttem, hogy megint köszönetet mondjak az életemért, és hogy ezt odaadjam –
mondta Elin, hogy elejét vegye egy esetleges veszekedésnek. A kezében tartott
csomagot odanyújtotta a kis társaság felé.
– Köszönjük, de
nem kellett volna – vette el a lány kezéből a kosarat a révész. – De ha nem
haragszol, most mennünk kell.
– Igen, igen –
helyeselt Hunk is. – Még a végén lekéssük a hajót – mondta izgatottan.
– Rendben,
megértem. Legyen szerencséjük! – köszönt el a lány, és lassú léptekkel elindult
a kijárat felé. Már majdnem odaért, amikor visszafordult, integetett és
odakiáltotta. – Remélem, találkozunk még!
A két gyerek és
Hills még álltak egy darabig, nézték Elin távoldó alakját. Legelőször a révész
kapott észbe.
– Jöjjenek, mert
a végén el fogunk késni! – mondta, és elindult.
A két fiú
követte. Pár lépés után Hills megállt, és körbenézett, hogy lássa, hol kötött
ki az a hajó, ami nekik kellett. Mikor megtalálta, sietős léptekkel továbbindult.
Paul és Hunk alig tudtak lépést tartani vele.
– Nem tudnál
lassabban menni? – kérdezte lihegve Paul.
– Nem
futóversenyen vagyunk – szólt Hunk, és megállt.
– Akkor ma nem
megyünk sehova. Már így is késésben vagyunk! Menjünk! – És újból elindult.
Pár perc séta
után elérték a hajót. Amikor odaértek, megálltak előtte, és a csomagjaikat
maguk mellé tették. Ekkor egy férfi sietett eléjük.
– Jó napot
uraim! Marcos vagyok, enyém ez a lélekvesztő. Már csak önökre vártunk! Kérem,
jöjjenek velem! – mondta, és elindult a feljáró felé.
A kis társaság
együtt ment fel a hajóra. Ahogy a fedélzetre léptek, Marcos megállt,
körbenézett, mintha keresne valakit.
– John! –
kiabálta el magát. A hangra egy fiatal legény sietett eléjük, aki a húszas évei
elején járhatott.
– Kísérd az
urakat a kabinjukba! Utána gyere fel, mert indulunk! – adta ki az utasítást a
kapitány.
– Értettem! –
válaszolt, majd hátra sem nézett, úgy indult el a baloldalon lévő lejáró felé.
A három utas
követte a matrózt, aki kinyitotta az ajtót, és előrement. Egyesével lépték át a
küszöböt, és egy sötét, szűk korridorba értek. A gyenge fényt a falécekből álló
falra szerelt apró mécses szolgáltatta. A lépcső alján egy rövid folyosó volt,
ahonnan mindkét oldalt három ajtó nyílt. Megálltak az egyik előtt.
– Itt is volnánk
– mondta John.
– Köszönjük
szépen – válaszolt Hills, és intett két fiúnak, hogy menjenek be.
Amint beértek a
kabinba, a révész becsukta az ajtót, és a bőröndjét az egyik fekvőhelyre tette,
majd ráfeküdt. A két gyerek leült az ágyra, és érezték, ahogy az elkezd mozogni
alattuk. Felpattantak, és megijedve néztek a férfira.
– Nyugodjanak
meg! Semmi nem történt, csak kifutottunk – mondta teljesen nyugodtan Hills.
A két fiú
lassan, bizalmatlanul, de visszaült az ágyra. Pár perc csend után Paul
megszólalt.
– Mi volt az a
támadás, amit az éjjel csináltál?
– A mágusok és a
harcosok REU-nak hívják. Egy olyan technika, mely egyesíti a mágikus és a lelki
erőt. Elég kimerítő, ezért csak ritkán használom. Arra viszont jó, hogy a
gyengébb ellenfeleket elkergetheted, míg az erősebbeket meghátrálásra
kényszerítheted – magyarázta türelmesen a révész, miközben a plafont bámulta.
– Lehet ellene
védekezni? – kérdezte Hunk.
A kérdésre Hills
felült, komolyan ránézett a két fiúra, majd egy pernyi gondolkodás után
válaszolt.
– Kétféleképp.
Az egyik, hogy visszatámadsz REU-val, és ha erősebb vagy az ellenfelednél,
akkor megúszod.
– Mi a másik? –
kérdezte kíváncsian Paul.
– Az ICS. A
testedet folyamatos, kis mennyiségű mágiával vonod be. Talán a pajzshoz tudnám
hasonlítani. De ehhez az kell, hogy a lelked teljes összhangban legyen a
testeddel. Ezt a technikát nagyon kevesen ismerik, mert elég nehéz megtanulni,
több évnyi gyakorlás kell hozzá.
– Amikor a REU-t
használtad, mi volt az a fekete köd? – kérdezősködött tovább Paul.
– Ti láttátok?
– Aha –
bólintottak egyszerre.
– És mást is
láttatok? – kérdezte meglepődve a révész.
– Nem, csak a
fekete ködöt – szólt Hunk.
– Azok az
emberek, akik nem használnak mágiát, egyáltalán nem látják a fekete ködöt. Csak
belső nyomást, fájdalmat, félelmet éreznek. Akik nem élnek mágiával, azok
elfutnak ez elől, vagy ha maradnak, és van egy csepp erejük, akkor elájulnak. –
Megállt egy pillanatra, azon gondolkodott, hogy mennyit mondjon el a
technikáról. Majd egy perc múlva folytatatta. – Nagyon vigyázni kell a REU-val,
mert ha túl erős, akkor bele is lehet halni. A lelket és a pszichét támadja,
majd elpusztítja. Minél képzettebb egy mágus, annál többet lát belőle.
– Azt mondtad,
hogy nemcsak a fekete köd, de valami más is volt ott? – kérdezte érdeklődve
Paul.
– Igen, volt.
Közvetlen mögöttem – bólintott Hills.
– Mi? – Tette
fel komolyan a kérdést Hunk.
– Azt nem mondom
el – válaszolt a révész.
Pár percig mind
a hárman csendben ültek. A két fiú az újonnan jött információt próbálta meg
feldolgozni, míg a férfinak még mindig az járt a fejében, hogy vajon jól
tette-e, hogy mindent elmondott, amit ő maga is tudott. Gondolataiból Hunk
hangja rántotta vissza.
– Mennyire erős
az a mester, akihez megyünk?
– Talán annyira,
hogy el sem tudják képzelni. Egy szigeten, Yomi falu közelében, egy dombon
lakik, ami az ő birtoka. A szigetlakók villanásnak hívják, és a közelébe sem
mennek. Na jól van, elég a mesedélutánból – sóhajtott egyet Hills. – Nem nézünk
körbe a hajón? – kérdezte.
– De, menjünk! –
kiáltott fel Paul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése