Köszönöm

Éltem én már megtörve, megalázva
Hittem, örökké maradok meggyalázva.

Arcul vágott már oly sokszor az élet,
Hittem, létem már senkinek sem kellhet.

Már föladtam minden reményem,
Hittem, ezt már túl nem élem.

Mikor már elfogyott minden hitem,
Hittem, lelkem már rég eltemettem.

Nem láttam a segítő kezet magam mellett,
Az élet apró boldogsága már nem kellett.

E kéz hozzám ért, felkarolt,
Lelke lelkem mélyéig hatolt.

Már nem hittem, tudtam én,
Nem. Még nem jött el a vég.

Mellettem állt, támogatott, segített,
Bűnnel teli lelkemmel együtt szeretett.

Ölelő karjaival mindig betakart, védett,
Közben néma ajka, semmit nem kérdett.

Viszonzásképp nem várt ő semmit,
Tán annyit, próbáljak boldog lenni.

Nem adhattam fel, így nem,
Léteznem kellett, élnem.

Ezért ha százszor, ezerszer is elbuktam,
Nem adtam fel, hibáimból tanultam.

Fölálltam, megmutattam a nagyvilágnak,
Erősebb vagyok, mint amit tőlem vártak.

Boldogan, mosolyogva lépek kinyújtott karja felé,
Ha csak a kezét foghatom, nekem egy életre elég.