Az erdő csöndjét léptek zaja törte meg. Az ösvényen egy
férfi sétált, közben figyelt. Élete során immár sokadjára csodálta a természet
szépségét. Az erdő beszélt hozzá, a madarak énekeltek neki, a patak fülébe
súgta mélabús dallamát. Itt érezte igazán boldognak magát.
Hirtelen
megállt, mélyet szippantott a reggeli hűs levegőből, majd lehunyta szemét, és
hallgatózott. Figyelte a körülötte lévő állatokat, növényeket, melyek számára
magát az életet jelentették. Mozdulatlanul állva élvezte a nap melegét, mely
úgy cirógatta bőrét, mintha csak miatta kelt volna fel azon a reggelen.
- Papa, ott
vagyunk már? - jött a kérdés, melyet az út során már ezerszer hallott.
Megfordult, és hétéves unokájára tekintett.
- Mindjárt,
aranyom, mindjárt! - Megsimogatta a szőke fürtöket, és kézen fogva egyetlen
unokáját, továbbsétáltak.
Lehajtotta
fejét, megszaporázta lépteit, gondolataiba mélyedve gyalogolt tovább, és azon
töprengett, vajon elmondja-e a történetét a kislánynak. Arról, amelyről nem
beszéltek senkinek sem soha. Tudták, hogy nem hinnének nekik, ezért
megegyeztek, hogy soha nem mondják el. Akik akkor ott voltak, azok már két éve
beléptek a mennyország kapuján. Egyedül már csak ő él közülük, és úgy érezte,
most hogy már egyedül maradt, valakinek el kell mondania.
- Mondd csak,
Anna, hallottál már a tündérekről?
- Jaj, papa,
azok csak a mesékben léteznek! Ezt minden gyerek tudja.
- Gondolod, kis
hercegnőm?
- Nem gondolom,
tudom. Apa mindig azt mondja, hogy élénk a fantáziád.
- Ó, vagy úgy.
Akkor, ezek szerint nem érdekel!
- Ezt nem
mondtam. – Kirántotta kicsi kezét a férfiéből, és előrefutva elé állt. Fejét
felemelve nézett farkasszemet a nagyapjával. Tekintetében kíváncsiság ébredt,
melyet már a férfi sem tudott figyelmen kívül hagyni. Magában elmosolyodott,
mert tudta, az unokája nagyon is kíváncsi a történetre. Kikerülve Annát, hátán
a táskát megigazítva újra elindult. A válla felett hátranézett, hogy követi-e
őt a kislány. Pár pillanat múlva már ott sétált mellette.
- Még nagyon
rég, mikor annyi idős lehettem, mint te, ismertem egy kisfiút. Nem voltak
barátai, így mindig egyedül játszott a kertjükben. Egy szép napon ez a legényke
kiszökött az udvaruk mögött lévő erdőbe.
- Tényleg nem
voltak barátai? Az rossz lehet, nekem sok van.
- Nem, tényleg nem voltak barátai. De kérlek,
ne szakíts félbe, mert elfelejtem, mit szeretnék mondani! Tudod, nem vagyok már
fiatal. Hol is tartottam?
- Ott, hogy
kiszökött a kisfiú az erdőbe.
- Szóval, telt-múlt
az idő, és a fiúcska egy lány segítségkérését hallotta meg. Elindult a hang irányába,
és amit látott, attól mozdulni sem tudott. A döbbenettől bénulva állt, és
nézte, hogy mi történik. Egy nagyon apró, sárga és zöld színű, kétszárnyú
valami kiabált, akit egy macska kergetett. A cicát ismerte, a szomszéd ház
lakója volt a gazdája, és sokszor átlógott hozzájuk is, de a kis szárnyas
valamit még sohasem látta. Valójában azt hitte, hogy talán káprázik a szeme.
Megdörgölte a szemét egyszer, kétszer, majd harmadszor is, de az apró lény még
mindig ott volt. S bár nem tudta, hogy kinek vagy minek segít ezzel, de vett
egy mély levegőt, és elindult, hogy elkergesse a cirmost. Mégsem hagyhatta,
hogy egy bajbajutott egyedül szenvedjen, ha már tud neki segíteni az
erőfölényével.
- Sicc innen!
Sicc, ha mondom! – kiabált, és a kezével csapkodta a levegőt. Erre a macska
megijedt, és elfutott. A gyerek eközben közelebb merészkedett ahhoz a kis
lényhez, aki megszólította.
- Köszönöm
szépen, hogy elküldted. Nagyon hálás vagyok érte. Azt hittem, menten felfal!
- Te ki vagy? És
mi?
- A nevem Eliz,
és tündér vagyok. Még egyszer nagyon köszönöm, hogy segítettél! Az életemet
mentetted meg. És aki egy tündérrel jót tesz, annak lehet három kívánsága.
Mondd meg, mit szeretnél, és én teljesítem!
- Hát, nem is
tudom, mi kéne. Hadd gondolkodjak egy picit. Megvan! Tudod, nekem nincsenek
barátaim, és nagyon, de nagyon szeretném, ha lennének. Meg egy biciklit is,
mert arra már rég vágyom.
- Rendben. A
három közül kettő már teljesült is! Mi a harmadik kívánságod?
- Még nem tudom,
mert csak azok a dolgok, amik hiányoztak nekem.
- Akkor gyere
vissza, ha már kitaláltad, én itt leszek. Most menj haza, mert már várnak rád a
barátaid! – Majd elmosolyodott, megröppentette szárnyait, és elrepült.
A kisfiú
elindult haza, és mindvégig azon gondolkodott, hogy nem csapta-e be a tündér,
és tényleg megkapja azt, amit ígért.
Ahogy sétált,
már messziről látta, hogy a tornácon ott a teljesen új bicikli, amit kért. És
pont úgy nézett ki, ahogy ő azt megálmodta. Kék színű, kulacstartóval
felszerelt szuper bringa. Amint észrevette, rohanni kezdett, hogy közelebbről
is szemügyre vegye új szerzeményét. Rögtön fel is ült rá, és kikerekezett az
utcára, hogy mindenki láthassa. Pont, két ismerős fiú sétált arra. Géza, aki a
velük szemben lévő házban lakott és Feri, akit csak az iskolából ismert. Eddig
soha nem bántották, de nem is álltak szóba vele. Az egyikük, kikerekedett
szemmel nézte az új járgányt, míg a másik mellé lépett, és lassan körbesétálta.
- Hű, de jó
cangád van! Nem adod kölcsön egy picit? Hadd próbáljam ki! – kérte Feri, az
alacsonyabb, barna szemű és hajú kisfiú.
- Jó, rendben,
de ne menj vele túl messzire, és vigyázz rá!
- Honnan
szerezted? – kérdezte Géza.
- Ma kaptam egy
tündértől. – Ezen a válaszon a fiú jót nevetett.
- És nem félsz,
hogy valakinek megtetszik, és elveszi tőled?
- Ezen még nem
gondolkodtam. De még maradt egy kívánságom, lehet erre kéne fordítani.
- Na, ne viccelődj! Tündérek nem léteznek! – Erre a mondatra ért vissza Feri.
- Márpedig így
van, ahogy mondom. De, azt hiszem, ma még úgyis megyek hozzá, gyertek el velem.
Délután négykor a házunk előtt találkozunk.
- Rendben, ott
leszünk. De most mennünk kell, már várnak ránk a játszótéren.
A legényke
boldog arccal kerekezett hazafelé, mert úgy érezte, mégis léteznek tündérek,
hisz mindkét kívánsága teljesült.
Eljött a
délután, és a megbeszélt időben, mind a három
gyerek ott volt a találkozó helyen. Együtt indultak el, és nemsokára megérkeztek oda, ahol délelőtt a kisrác találkozott a
tündérrel. Amikor odaértek, elkezdték
szólongatni, de egy ideig senki nem válaszolt. Már épp azon voltak, hogy
hazamennek, mikor egy suhanó hangot hallottak a fejük mellett, és az előttük
lévő falevélre tekintve, meglátták a tündért. A két barát, Géza és Feri, tátott
szájjal figyelték az új jövevényt. Ahogy délelőtt a fiúcskának, úgy nekik is
leesett az álluk a csodálkozástól.
- Szia! Na,
kitaláltad már, hogy mi legyen az utolsó kívánságod? – tért a lényegre Eliz.
- Azt hiszem, igen. Mivel félek, hogy valakinek megtetszik, amit
tőled kaptam, ezért azt szeretném, ha senki se tudná ellopni. Azt kérem, hogy
legyen ez egy ellophatatlan bicikli!
- Rendben.
Legyen, ahogy kívánod. Már teljesült is. Fordulj meg, és nézz a hátad mögött lévő
fára!
A legényke és
két új barátja odapillantott, és nem hittek a szemüknek. Az ő szuper biciklije,
középen a fa törzséből állt ki. Egyik oldalon a bringa kormánya és első kereke,
míg a másikon az ülés és a hátsó kerék. Jó darabig csak álltak és nézték. Mire
visszafordultak, ahol nemrég még a tündér ült, már hűlt helyét találták. Attól
a naptól kezdve ők hárman elválaszthatatlanok lettek. A legjobb barátok.
A csapáson
sétáló férfi az előtte elterülő tájra tekintett, mintha keresne valamit.
Először azt hitte eltévedt, mert nem találta azt, amiért jöttek. Amikor
megtalálta, megállt.
- Na, kicsi
hercegnőm, azt hiszem meg is érkeztünk.
- Tényleg, már
ott vagyunk? És mégis hol? Nincs itt semmi!
- Nézz oda – mutatott a férfi egy fára.
A kislány
odatekintett, majd hirtelen mozdulatlan lett. Pár perc elteltével arcát nagyon
lassan oldalra fordította, és tágra nyílt szemmel ránézett a nagypapájára.
- Papa, te, Géza
és Feri bácsi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése