4. Indulás

Hills a kimerültségtől elájult fiúkat feltette fekete hátasára, majd megpaskolta annak tomporát, és elindult. A lova mellett sétálva még mindig az éjszaka történteken gondolkodott, hogy lehetséges-e az, hogy az utóbbi időben történt támadásoknak köze lehet a két fiú mágikus erejéhez. Eddig soha nem látott, és nem is hallott arról, hogy ennyi idős gyerekeknek ekkora erejük lett volna. Ez gondolkodóba ejtette. És nemcsak a történtek miatt aggódott, hanem amiatt is, hogy mi legyen a két ifjú sorsa. Azt egyértelműnek tartotta, hogy védelemre és felügyeletre lesz szükségük, de kétségei támadtak afelől, hogy ezt ki és hogyan tudja majd megoldani. Bár eszébe jutott egy ember, aki sokat tehetne a fiúkért, de nem akarta, hogy ők is átéljék mindazt, amit neki kellett, ezért ahogy jött, úgy el is vetette az ötletet.

Lassan, minden sietség nélkül ballagott a sötét éjben, melyben csak a Hold világította meg léptei nyomát. Megállt egy pillanatra, és felnézett a szürkén, félkör alakban elhelyezkedő égitestre, mintha tőle várna válaszokat a kérdéseire, kételyeire. De az nyugodtan, szinte mosolyogva tekintett le rá, mintha kigúnyolná minden gondolatát. Sóhajtott egy nagyot, és folytatta útját. Ő is tudta, hogy mi a helyes megoldás mindenki számára; úgy a fiúkat és a lakosságot is biztonságban tudhatná. Mégis, lényének egy része ellenkezett, úgy érezte, ezt nem teheti meg a velük.

Hajnal felé érkezett Emottba, ahol első útja Szornához, a község vezetőjéhez vezetett. Amint beért a faluba, végigsétált a főutcán, ahonnan a központban álló térre jutott. Ott megállt egy pillanatra, hogy jobban szemügyre vegye a tér közepén elhelyezkedő szökőkutat, melynek mind a négy oldalán kőből vésett oroszlánt formázó szobor trónolt. A szájukból alábukó vízsugarak csapkodva, kisebb hullámokat keltve értek le a mélybe, hogy utána megnyugodva, erejüket vesztve olvadjanak eggyé a már lassan ringatózó vízzel. Szívesen nézte volna még egy darabig ezt a képet, melyről úgy érezte, hogy háborgó lelkét kicsit megnyugtatja, de minél előbb biztonságban akarta tudni a két gyereket. Elfordult a szökőkúttól, jobbra vette az irányt, és meg sem állt egészen Szorna házáig. Odaérve megállította a lovát, majd a kantárt a kezében tartva lépett a nagy ajtóhoz. A fából készült, keresztben vaspánttal megerősített kapu közepén egy régi, rézkopogtató lógott. Megfogta, és háromszor jó hangosan megdöngette, majd várt. Pár perc elteltével a kapu nyikorogva nyílt ki pár centire, mögötte pedig egy idős úr állt álmos szemekkel, pizsamában, fején hálósapkával.

– Miben segíthetek? – kérdezte az inas, miközben megpróbált elnyomni egy ásítást.

– Hills vagyok, Kor nagyúr révésze. Egy lovas kocsit szeretnék kölcsönkérni a nagyúr fia számára.

– Egy pillanat – szólt az inas, és mielőtt Hills bármit mondhatott volna, bezárta a kaput. A révész szó nélkül lépett vissza a lova mellé, és várt.

Nemsokára maga Szorna jelent meg a kapuban, felöltözve és frissen, mintha nem is az éjszaka közepén, hanem fényes nappal lett volna váratlan látogatója. Kilépett, odasétált a fekete telivér mellé, és szemügyre vette a két ájult fiút. Majd visszament a kapuhoz, és szélesre tárta, hogy Hillst beengedje. Amint a belső udvara ért, a kaput újra bezárta az inas, miközben a falu vezetője a révész mellé lépett.

– Elnézést uram a várakozásért, de tudja, ezekben az időkben nem lehetünk elég óvatosak. A sok támadás végett sok ember nálam próbálja meghúzni magát, pedig mi is ugyanolyan védtelenek vagyunk, mint ők – mondta gondterhelten Szorna, majd kézfogásra nyújtotta a kezét.

– Nem tesz semmit, megértem az aggodalmát – válaszolt komolyan. Hills ránézett a felemelt kézre, és figyelmen kívül hagyva azt, illedelmesen meghajolt a vezető előtt, aki meglepettségében felhúzta a szemöldökét, és leengedte a kezét.

– Rögtön szólok, hogy állítsanak elő egy hintót! – És máris jobbra fordult, hogy az addig mellettük csendben álló inasnak kiadja az utasításokat. Majd Hillsre nézett, és úgy mondta: – Kérem, addig fáradjon be, míg elkészül a fogat!

– Köszönöm szépen a felajánlást uram, de nem élnék vissza a vendégszeretetével. Minél előbb indulni szeretnék, hogy az úrfit mielőbb otthonában tudhassam.

– Rendben, akkor megyek, és szólok, hogy siessenek.

– Még egyszer köszönöm a nagylelkűségét! – És mint az előbb, újfent meghajolt. Szorna nem szólt semmit, csak elsietett az istálló felé.

A révésznek nem kellett sokat várnia, pár perc elteltével megállt előtte egy hintó. A bakon ülő férfi leszállt, és odalépett elé.

– Segítsek a fiúkat befektetni? – kérdezte.

– Nem, köszönöm, boldogulok egyedül is. – Majd a szolgáló kezébe adta a kantárt, odasétált a hintóhoz, kinyitotta az ajtaját, és a két gyereket egyesével befektette a kocsi belsejébe. Amikor végzett, visszafordult az addig mellette álldogáló férfihoz, elvette tőle a gyeplőt, és azt a kocsi elejéhez kötözte. Amint mindennel végzett, felült a bakra, és köszönés nélkül elindult a nagybirtok felé.

Késő délelőtt érkezett meg Hills a két fiúval Eptun házába. A révész megállította a hintót a főház előtt, és leszállt a bakról. Felment a házat körülölelő széles teraszra, majd onnan belépett az előszobába, ahol a nagyúr egy ablak előtt állt. Ahogy belépett az épületbe, Kor a révészre nézett. A szemei alatt húzódó karikák egyértelművé tették Hills számára, hogy a nagyúr nem sokat aludt az éjszaka. Szemében egyszerre látott szomorúságot, megtörtséget, és még valamit, amit addig a napig soha nem, dühöt. Közelebb lépett, és mondani akart valamit, de Kor megelőzte.

– Eltűnt a fiam – közölte nyugodt hangsúllyal, de Hills érezte a szavai mögött megbúvó feszültséget is. – Nem tudod, hogy hol van? – kérdezte vádlón, miközben egyenesen a szemébe nézett.

– A kocsiban, nagyuram – válaszolta, közben levette fejéről a kalapját, és kissé előre hajtotta a fejét.

Kor nem szólt egy szót sem, csak megindult kifelé a hintó irányába. Hills követte, és amikor a teraszra ért, akkor látta, hogy Kor olyan erővel rántotta fel a hintó ajtaját, hogy az majdnem kiszakadt a helyéről. A nagyúr beszállt a kocsiba, és megnézte, hogy minden rendben van-e a fiával. Meglepődve vette észre, hogy a hintó belsejében nemcsak Paul, hanem egy másik, vele egyidős fiú is fekszik. Végigtapogatta fia minden porcikáját sérülést keresve. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a fiúnak semmi baja, gyengéden felemelte, és magához szorította. Így ült néhány percig, majd óvatosan visszafektette az ülésre, és kiszállt a fogatból. Felment a lépcsőn, Hills előtt megállt, kezét keresztbe tette a mellkasán, és várt.

– Nincs semmi bajuk, csak kimerültek – mondta halkan a révész.

– Lesz egy hosszú beszélgetésünk. De előtte vigyük be őket a házba – szólt egy kicsit nyugodtabban.

– Igen, uram – hajolt meg Hills, és sietve a kocsi felé távozott. Kiemelte Hunkot, majd elindult vele a házba. Ahogy a válla felett hátrapillantott, látta, ahogy Kor Paullal a karjában követi.

A nagyúr felsétált a lépcsőn az első emeletre, majd a folyosó végén lévő szobába bevitte Pault. Ruhástul letette az ágyra, és bár meleg volt, ráterítette az ágy végén lévő takarót. Amint végzett, a fiú homloka felé hajolt, adott rá egy puszit, majd a fülébe súgta.

– Ha felkeltél, számolunk!

Azzal felegyenesedett, az ajtóhoz ment, kilépett rajta, és amilyen halkan tudta, behúzta maga után.

Eközben Hills Hunkot a pár méterrel arrébb lévő vendégszobába tette le az ágyra. Épphogy beért, megjelent mögötte egy szobalány. A révész pár lépést hátrált az ágytól. A szolgáló lehúzta Hunkról a piszkos ruhákat, és egy vékony takaróval betakarta, majd kezében a szennyessel csendben távozott. A férfi közelebb ment a fiúhoz, és néhány pillanatig még nézte, ahogy az nyugodtan, békésen alszik. Vett egy mély levegőt, sóhajtott, és amilyen halkan csak tudott, kilépett az ajtón.

Elindult a nagyúr szobája felé. Tudta, hogy számot kell adnia az éjszaka történtekről. Maga sem értette, hogyan is gondolta, hogy nem jelenti azonnal Paul szökését, ehelyett még segített is neki. Tisztában volt tette következményével, de már felkészült mindenre, ami ezután rá várt. Tudta, hogy rosszul végezte a munkáját, és ezért fizetnie kell.

Lement a lépcsőn, és a tágas előszoba közepén lévő asztalt megkerülve egyenesen Kor ajtaja elé lépett. Egy határozott mozdulattal bekopogott.

– Gyere be! – hallotta a nagyúr hangját.

A révész kinyitotta az ajtót és belépett. Kor a szoba végében, az asztalánál ült lehajtott fejjel, miközben kezeivel két oldalt a halántékát masszírozta. Hills beljebb ment, egészen az asztal előtt álló két székig. Megfogta az egyiket, arrébb tolta, és megállt. Kihúzta magát, és a hátára erősített vékony pengéjű kardját az asztallapra tette.

– Vállalom a büntetésem, bármi is legyen az – mondta, majd leszegte a fejét. Bűntudat mardosta, úgy érezte, hogy ő a felelős, és sajnálta, amiért hagyta, hogy az egész megtörténjen.

– Hills, te vagy a legjobb emberem, benned bízom a legjobban. Sőt, akár úgy is mondhatnám, hogy a barátom vagy. Már rengetegszer megmentetted az életem. – Miközben beszélt, felállt a székből, és lassan az asztalt megkerülve a férfihoz lépett, és a vállára tette a kezét. – Hills, nézz rám! – szólította fel.

A révész felemelte a fejét, és Kor szemébe nézett, aki folytatta a beszédét.

– Tudom, hogy ha arról lenne szó, te gondolkodás nélkül feláldoznád az életed értem vagy a családomért. Az utolsó csepp véreddel is képes lennél harcolni értünk. Amikor megkaptam a hírt, hogy eltűntél a fiammal együtt, egy percig sem kételkedtem benned. Épp ezért, akik tudtak a dologról, azokat titoktartásra köteleztem, a családnak pedig azt mondtam, hogy Paul fáradt, hagyják pihenni. Most viszont hallani szeretném, hogy mi történt! – És várakozóan Hillsre nézett. Amikor az bólintott, a nagyúr visszasétált az asztala mögé, leült a székbe, és onnan hallgatta az eseményeket.

A révész elmesélt mindent, amit ő maga látott, illetve azt is, amit Paultól hallott a barátjáról, Hunkról. Semmit nem hagyott ki, elmondta a harcot a két darkmallal, a fiúk erejét, a megmenekülésüket és hazajutásukat. Kor csendben hallgatta a beszámolót.

Ahogy Hills haladt a történtek részletezésével, a nagyúr zöld szemei egyre nagyobbak lettek a csodálkozástól. Teljesen elképedt azon, amit hallott. Álmában sem képzelte volna, hogy a fiának mágikus ereje van.

Miután véget ért a beszámoló, Kor még egy darabig csendben ült, miközben egyik kezével körszakállát simogatta. Úgy meredt maga elé, mintha valamin gondolkodna. Pár pillanat múlva felemelte a fejét, és komoly arckifejezéssel a vele szemben álló szemébe nézett.

– Te hallottál már olyan tíz éves gyerekekről, akik legyőztek egy bestiát? Vagy amelyik tud varázsolni? – kérdezte.

– Soha, nagyuram. Én is úgy megdöbbentem, mint most ön, mikor láttam őket harcolni. Szerintem ez isteni jel.

– Szerintem meg egy átok – sóhajtott gondterhelten. – Ha már most felkeltették a gonosz figyelmét, mi lesz velük később, amikor a mágiájuk teljesen kifejlődik? Egész életükben harcolni és menekülni fognak. Kegyetlen sors vár rájuk – mondta lehangoltan.

– És ha elbújtatnánk őket? – kérdezte Hills.

– Hová? – kérdezte tehetetlenül, miközben széttárta a karját. – Két hely van az egész kontinensen, ahova még a legelvetemültebb bestiák sem mernek bemenni. Az egyik a Jinek temploma, a másik pedig a Révész Kiképzőtábor. De a táborba tizenhat éven aluliak nem léphetnek be, a Jinek templomából meg még soha senki nem tért vissza élve – mondta letörten. Sajnálta mindkét fiút, mert tudta, hogy innentől kezdve gyökeresen megváltozik az életük. Senkinek sem kívánta azt a sorsot, mely a gyerekekre várt.

– Van még egy lehetőség. Innen keletre Cellke szigetén van egy falu, onnan származom, így tudom, hogy az egy harcos közösség, ott biztonságban lennének. Az egész szigetet hatalmas cölöpfal veszi körül. Talán a régi mesterem foglalkozna velük, felkészítené őket – válaszolt a révész.

Bár épp azt nem akarta, hogy ők is ott nőjenek fel, olyan körülmények közt, mint ő maga, de be kellett látnia, ha meg akarja őket védeni, akkor nincs más választása. Tisztában volt vele, hogy kemény életük lesz, de legalább élni fognak.

– Nekem azt mondtad, hogy elszöktél a mesteredtől, mert egy igazi rabszolgahajcsár. Sőt, mintha valami olyasmit is mondtál volna, hogy ő maga az ördög, és akkor lásd, mikor a hátad közepét. Most meg azt akarod, hogy odamenjenek? – kérdezte ingerülten Kor.

 – Ez igaz – értett egyet –, de ő az egyetlen ember, aki életben tarthatja őket addig, amíg elsajátítják, hogy hogyan bánjanak az erejükkel. Ez a legjobb megoldás, és ott megtanulnak túlélni. De ha maradnak, akkor az egyre növekvő erejük sokkal több bestiát fog a környékre vonzani – szembesítette a tényekkel.

– Tudom – sóhajtott Kor beletörődötten. – Ha felébredtek, hozd elém őket! Most menj!

– Igenis, uram! – Majd meghajolt, és elhagyta a szobát. Mikor becsukta maga mögött az ajtót, még egy pillanatra látta Kort, ahogy fejét két tenyerére támasztotta, és szomorú szeme könnyel telt meg. Teljesen át tudta érezni a nagyúr fájdalmát, hogy egyetlen szeretett fiát el kell küldenie egy távoli földrészre, messze a családjától.

Az előszobából induló lépcső melletti szűk, sötét folyosón végighaladva egyenesen a saját szobájába ment. Épphogy a kilincshez ért a keze, az ajtó magától résnyire kinyílt. Meglepettségében tett hátra egy lépést, majd kezével meglökve szélesre tárta az ajtót, és óvatosan belépett. A helyiség jobb oldalán álló ágynál megpillantotta Rosetet, az egyik szobalányt, aki épp az ágyneműt rendezgette. Nem értette, mit keres a szobájában, hisz’ rajta kívül eddig még soha senki nem ment be oda. A lány, ahogy végzett az ágynál, megfordult, és a férfi csodálkozó tekintetével találta szembe magát.

– A nagyúr kérte, hogy hozzak tiszta ágyneműt és ruhát – szólt, amikor meglátta Hills döbbent arcát.

– Re… rendben, köszönöm szépen! – találta meg hangját a meglepett férfi.

– Már végeztem is, most megyek. – Azzal kisétált.

Amikor Hills egyedül maradt, levetkőzött, és elment a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát. Mikor végzett, felöltözött, és a konyha felé vette az irányt. Amint belépett, Lina, a szakácsnő rögtön elé sietett.

– Remélem, éhes! Már kikészítettem a reggelijét – lépett a férfi mellé, és karját megfogta, majd asztal mellé vonta. Kihúzott egy széket, és a még mindig meglepődött révészt lenyomta rá. Hills leült, és lassan, komótosan falatozni kezdett. Amikor minden elfogyott a tányérjáról, megtörölte a száját, odalépett Linához.

– Köszönöm szépen – mondta, és meg sem várva a választ a vendégszobába sietett, hogy megnézze, Hunk felébredt-e már. Felment a lépcsőn, végigsétált a szőnyeggel borított folyosón, majd megállt az ajtó előtt, és benyitott. Meglepődötten vette észre, hogy Paul az ágy szélén ül, és legjobb barátját figyeli. Hills közelebb ment.

– Fiatalúr, már fent van? – kérdezte halkan, nehogy az alvó fiút megzavarja.

– Van egy olyan érzésem, hogy lebuktunk – mondta Paul csalódottan. – Nagyon megbüntettek?

– Nem, de ön hogy érzi magát?

– Egy kicsit fáradtan, de egyébként semmi bajom – válaszolt az előbbinél egy picit vidámabban.

– Ha felébredt a barátja, akkor az édesapja látni kívánja önöket.

– Rendben – szólt csalódottan, majd sóhajtott egyet és újból Hunk felé fordult. Hills épp a szobát akarta elhagyni, amikor meghallotta Paul hangját.

– Köszönöm, hálás vagyok neked! Ígérem, soha nem felejtem el! – szólt a révész után, miközben egy percre sem vette le szemét barátjáról.

– Szívesen, fiatalúr – válaszolta másik, majd mosolygó arccal kilépett a folyósora.

Egy kis idő elteltével Hunk ébredezni kezdett. Lassan nyitotta ki a szemét, és rögtön az arca elé tette az egyik kezét, hogy azzal takarja el a Nap fényes sugarait. Pár percig még így feküdt, majd oldalra fordította a fejét, és meglátta Pault, amint őt figyeli.

– Végre felébredtél! – mondta türelmetlenül.

– Mi történt? Fáj minden porcikám – panaszkodott Hunk.

– Hát, az történt, hogy megmentettem az életed – húzta ki magát büszkén Paul. Közben barátja arcát figyelte, amint az összehúzott szemöldökkel feküdt, és a plafont nézte.

Hunk megpróbált visszaemlékezni az éjszaka történtekre, de olyan fejfájás kínozta, hogy úgy érezte, széthasad a feje. Lassan felült, de a mozgás hatására fejét belülről ezer fejsze kezdte csapkodni. Egyik kezével a homlokához kapott, hátha ezzel enyhít valamit a szenvedésén. A másik kezével megtámasztotta magát. Még egy percig ebben a pózban ült és várta, hogy elmúljon a fájdalom. Amikor megszűnt a hasogatás, megpróbálta felidézni emlékeit. Hirtelen ugrott be neki minden, a lángoló istálló, a segítő megérkezése, a végső küzdelem.

– Most már emlékszem – nézett barátjára tágra nyílt szemekkel, majd egy pillanat múlva mosolyogva hozzátette. – Csak kicsit másképp, mint te. De azért, köszönöm, hogy eljöttél!

– Szívesen, de igazából Hillsnek köszönd, ő volt, aki hozzád vitt.

– Hills? – kérdezte Hunk, és arcán komolyság tükröződött, látszott rajta, hogy próbált visszaemlékezni.

– Igen. Ő apa jobb keze, egy erős révész. Ritkán van a birtokon, mert apám állandóan megbízza valamilyen küldetéssel. Az a szerencsénk, hogy nemrég érkezett haza. Olyan sokáig volt távol, hogy először fel sem ismertem – hadarta gyorsan, mielőtt barátja újabb kérdésekkel bombázná.

Miközben Paul beszélt, Hunk hangosan felköhögött.

– Tényleg jól vagy? – kérdezte Paul aggódva.

– Persze, csak kicsit kiszáradt a szám.

– Akkor gyorsan öltözz fel, és menjünk le a konyhába reggelizni. Lina biztos valami finomat készített – válaszolt vidáman, majd hozzátette –, és talán még egy pohár víz is belefér – szólt játékosan.

A szoba sarkában, nem messze az ablaktól egy fából készült, fehér csipketerítős asztal állt, melyen rendetlenül hevertek a ruhák.

– Siess, öltözz fel! – mutatott Paul az asztal felé, majd folytatta. – Bocs, hogy szétszórtam, de kíváncsi voltam, hogy miket hozott neked a szobalány.

Hunk kimászott az ágyból, elsétált a ruhákig, megfogta őket, és bement a paraván mögé. Amikor elkészült, megállt a tükör előtt, hogy megnézze magát.

– Egész jó – szólt Paul.

– Hát… nem is tudom. Nem vagyok hozzászokva az úri öltözethez – grimaszolt, miközben a kikészített fehér ing utolsó gombjával küzdött. Amikor sikerült begombolnia, egy bársonyból készült kék mellényt tartott maga elé. – Ezt muszáj felvennem? – kérdezte, miközben elhúzta a száját.

– Nem kell, ha nem akarod.

– Oké – mosolyodott el –, akkor kész vagyok, mehetünk.

A két gyerek lement a konyhába, ahol Lina már előkészítette a reggelijüket. Egymással szemben leültek az asztalhoz, és falatozni kezdtek. Evés közben Paul elmondta a kalandos mentőakciót. Amikor ott tartott, hogy már a legelején lebukott Hunk, hangosan felnevetett. Kint az ajtó előtt Hills hallgatózott, és ő is jókat derült a történeten. Mikor úgy gondolta, hogy a két fiú végzett az evéssel, bekopogott az ajtón.

– Szabad! – szólt Paul.

A révész bement, odasétált Paul elé, és meghajolt.

– Eptun nagyúr várja önöket a dolgozó szobájában – mondta.

Hunk értetlenül nézett hol az egyikre, hol a másikra.

– Eptun nagyúr házában vagyunk? – tette fel a kérdést zavartan.

– Igen, ez az Eptun rezidencia. Kor Eptun az apám.

– Akkor te… – De a mondat közben elakadt, és döbbenten nézett szőke barátjára.

Paul nem szólt, csak felállt az asztaltól, Hunk mellé lépett, megfogta a kezét, és húzni kezdte maga után. Már kiértek a folyósora, mikor megszólalt.

– Jól gondolod, Paul Eptun vagyok. – És válla fölött hátra nézett a még mindig csodálkozó Hunkra.

Végigmentek a konyhát és az előszobát összekötő hosszú folyosón, majd balra fordultak, és megálltak Kor ajtaja előtt. Mikor odaértek, Hunk végignézett magán, megigazgatta makulátlan ruháját, haját a kézével lesimította, és egy nagyot sóhajtott. Eddig soha nem találkozott egyetlen nagyúrral sem. Félt, hogy mit fog gondolni róla Paul apja, főleg úgy, hogy a fia majdnem meghalt. Az is az eszébe jutott, hogy esetleg őt fogja hibáztatni, és majd megbünteti. Arca szomorúvá és szorongóvá vált. Paul észrevette barátja feldúltságát.

– Ne félj, nem lesz semmi baj! – súgta oda neki, majd Hillsre tekintett. – Menjünk – mondta.

A révész hangosan bekopogott az ajtón.

– Gyertek be! – szólt ki egy hang.

Hills kinyitotta a fából készült, sötétbarna színű, kétszárnyú ajtót, majd egyesével beléptek. Elől Paul, utána Hunk, majd a végén Hills ment be, aki becsukta maga mögött az ajtót. A két fiú két lépés után megállt. Hunk körbenézett a hatalmas helyiségben. A padlót sárga színű szőnyeg borította. Bal oldalt egy üveges vitrin állt, abban rengeteg porcelán csésze, alátét és különféle állatfigurák. A jobb oldalon az egész falat teljes hosszában elfoglaló könyvespolc húzódott. Még soha nem látott ennyi könyvet egy helyen. Vele szemben az íróasztal mögötti ablakon hófehér függöny lógott. Ránézésre azt mondta volna, hogy majdnem akkora a szoba, mint a szülei egész háza. Hiába kapott tiszta, szép ruhákat, mégis kényelmetlenül érezte magát.

– Gyertek közelebb! – adta ki az utasítást a nagyúr.

Mindhárman előre sétáltak a nagy íróasztalig, majd az előtt egymás mellett megálltak. Kor az asztal mögött egy széken ült. Előtte rengeteg papír hevert, melyeket komótosan összerendezett, majd egy mappába tette, és csak azután nézett fel. Paul arcán széles vigyor terült el. Abban reménykedett, hogy mint mindig, ez kihúzza a bajból. Hunk zavartan álldogált, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezve. Hills az ajtó felé hátrált, és próbálta csendben távozni, de ez nem kerülte el a nagyúr figyelmét.

– Hills! Hová mész? – kérdezte határozottan.

– Csak gondoltam jobb, ha most nem zavarok – mondta.

– Ez rád is tartozik. Kérlek, maradj!

– Igenis, nagyúr!

Kor felállt, a fia elé sétált, a vállára tette a kezét, és szigorú tekintettel pillantott le rá. Paul tudta, hogy most nem segít a mosolygás. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha stratégiát változtat, így lehajtotta a fejét, és mikor újból apja szemébe nézett, az egy pillanatra meghökkent. Fia bűnbánó arccal, könyörgő szemekkel meredt rá. Kor szája szegletében egy apró mosoly jelent meg, majd közelebb hajolt hozzá.

– Ez most nem fog összejönni – súgta a fülébe.

Paul csalódottan vette tudomásul, hogy tényleg nagy bajban vannak. A nagyúr felegyenesedett, és lehajtott fejjel sétálni kezdett. Úgy tett, mintha nagyon gondolkodna valamin, holott ő már tisztában volt azzal, hogy mit akar mondani. Pár perc után megállt, és szúrósan a fiára nézett.

– Nem tudom, hogyan gondoltad azt, hogy az éjszaka közepén kiszöksz! Nagyon felelőtlen vagy! De erről majd később beszélünk – emelte meg a hangját, majd a barna hajú fiúra tekintet, és tőle kérdezte. – Hogy hívnak?

– Hunk vagyok, Eptun nagyúr – szólalt meg hangosan, szinte már kiabálva, majd halkabban folytatta. – Kérem, bocsásson meg a történtek miatt! – és tisztelettudóan meghajolt, de az asztal túl közel volt, ezért óvatlanul lefejelte, és a földön ülve találta magát. Amint felocsúdott, gyorsan felpattant, és zavartan nézett körbe, miközben fájó fejét tapogatta. A váratlan eseménytől Kor és Hills szem tágra nyílt, míg Paul jó hangosan felnevetett. Ahogy Hunk összeszedte magát, visszaállt a barátja mellé, és rosszallóan rápillantott. A kis jelenet láttán a két felnőtt egymásra mosolygott. A nagyúr érezte, hogy elszállt a szigorú légkör, melyet megteremtett.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Igen, Eptun nagyúr. – És megint hajolt volna meg, de Kor még idejében megállította.

– Az előbbiekre való tekintettel, kérlek, ne hajolj meg még egyszer – szólt nevetve, majd komolyan folytatta. –Mindent tudok a múlt éjszakáról.

– Mindent? – lepődött meg Paul.

– Igen, mindent. Azt is, hogy titkaid vannak apád előtt – ingatta csalódottan a fejét.

– Én nem így fogalmaznék. Csak…csak vártam a megfelelő pillanatra – próbált védekezni Paul, miközben folyamatosan bólogatott, szavait ezzel is megerősítve.

– És te, Hunk, mióta tudsz varázsolni? – fordult oda a másik fiúhoz.

– Mióta az eszemet tudom. Valahogy mindig is olyan természetes volt számomra.

– És a szüleid mit szólnak ehhez?

– Sajnos már nem élnek. Négy éve megölte őket egy bestia – válaszolt szomorúan, miközben szeme könnybe lábadt, ahogy elméjéből újból előtörtek a régi képek arról a végzetes éjszakáról. Kellett pár perc, míg összeszedte magát. A mellette álló Paul megrendülten figyelte barátja minden mozdulatát. Bele sem mert gondolni, hogy mit tett volna, ha mindez vele történik meg. Nem tudta elképzelni, hogy a szülei, a családja nélkül élje az életét.

– Egyedül élsz hatéves korod óta? – kérdezte Kor, mikor látta, hogy a fiú egy picit jobban érzi magát.

– Igen.

–És nincs más rokonod, aki segített volna?

– Nincs. De egyedül is boldogultam – húzta ki magát büszkén Hunk.

A válasz hallatán Kor és Hills összenéztek, mert ugyanaz jutott az eszükbe. Úgy gondolták, hogy már akkor is a fiú ereje vonzotta magához azokat az ördögi lényeket, de hangosan ezt egyikük sem mondta ki. Tudták, ha Hunk egyszer rájön erre, akkor magát fogja hibáztatni.

Paul együtt érzően megfogta barátja vállát.

– Nem lehet, hogy a te varázserőd csábította oda a bestiákat? – kérdezte halkan.

A kérdésre a két felnőtt felkapta fejét, váratlanul érte őket Paul őszintesége. 

– Kiskoromban a szüleim sok mindenre megtanítottak. Főleg arra, egyedül hogyan maradjak életben. Tudták jól, milyen erővel rendelkezem, és arra kértek, hogy csak akkor használjam, ha életet mentek vele. Arra is felhívták a figyelmem, hogy amit mondanak vagy mutatnak, az mind az életben maradásomat jelentheti. A támadás után egy ideig magamat hibáztattam – mesélte szomorúan, majd felcsillant a szeme, és úgy folytatta. – Aztán egy éjjel velük álmodtam, és ők megvigasztaltak, hogy nem tehetek róla. Szerintük nem véletlenül kaptam az erőmet, hanem célja van. Ezért ne átokként, hanem áldásként tekintsek erre az adományra, mellyel sok emberen tudok majd segíteni. Arra kértek, hogy váljak nagyon erőssé. Még azt is mondták, hogy büszkék rám és mindig mellettem lesznek, ezért soha ne érezzem magam magányosnak. – Mire mondandója végére ért, széles mosoly terült el az arcán, és szemében eltökéltség látszott.

– Erőssé akarsz válni? – kérdezte Kor.

– Igen, Eptun nagyúr – válaszolt gondolkodás nélkül.

– És te? – fordult a fia felé a nagyúr, és szemében őszinte érdeklődés látszott.

– Én így is elég erős vagyok – hencegett Paul.

Kor sokat sejtetően Hillsre pillantott, majd vissza a fiára.

– Igazán? Majd meglátjuk, mert te is Hunkkal fogsz tartani! – mondta komolyan. 

– Hova, apám? – kérdezte ijedten. Eddig még egy napot sem töltött távol a birtoktól és a családjától, és megijesztette a lehetőség, hogy most talán évekig nem láthatja a szeretteit.

– Yomi faluba, Hills régi mesteréhez.

– De miért? – tette fel a kérdést durcásan, miközben két kezét keresztbe fonta a mellkasa előtt.

– Ott biztonságban lesztek, és megtanuljátok használni az erőtöket. Kérlek, értsd meg, ez az egyetlen megoldás, hogy megvédjünk titeket! – nézett szomorúan, szinte már könyörögve a fiára. Nem akarta elengedni, mindig maga mellett akarta tudni, de neki is be kellett látnia, hogy ez lesz a legjobb, amit tehet.

– Megértem – mondta, miközben lemondóan sóhajtott egyet.

– Mielőtt elmegyünk, visszamehetnék elbúcsúzni a szüleimtől? – kérdezte Hunk, aki addig érdeklődve figyelte a párbeszédet.

– Azt hiszem, ennek semmi akadálya. Hajnalban Hills elvisz a kunyhódhoz, de siessetek, mert utána rögtön indultok is.

– Nagyon hálás vagyok. – És már hajolt volna meg, amikor Kor elkapta a karját.

– Az előbb megbeszéltük, hogy többet nem hajolgatsz – nevetett a fiúra. – Jól van, akkor mindenki a dolgára! Pakoljatok össze, mert holnap útra indultok!

Miközben Paul az otthonában készülődött, Hunk és Hills útnak indultak, hogy a fiú elbúcsúzhasson halott szüleitől. Kora hajnalban felnyergelték a révész fekete lovát, felültek rá, majd lassú tempóban ügetni kezdtek a fiú régi otthona felé.

Miközben haladtak, Hunk azon morfondírozott, hogy mennyire fog megváltozni az élete. Szülei halála óta egyedül élt, és most úgy tűnik, hogy barátjával együtt egy teljesen új élet várja. Egy távoli kontinens ismeretlen tájára készült, teljesen új emberek közé. Felötlött benne a kérdés, hogy egyáltalán lesznek ott rajtuk kívül mások is, vagy csak ők? Az utóbbi pár napban annyi minden történt vele, hogy úgy érezte, teljesen összezavarodott. Olyan gyorsan zajlottak az események, hogy még nem sikerült letisztáznia magában a dolgokat. Vegyes érzések kavarogtak benne. Egyfelől hajtotta a kíváncsiság az új jövője felé, de egyben egy picit tartott is tőle, félt az újtól. Teljesen elmerült saját gondolataiban, és mire észbe kapott, már meg is érkeztek a leégett istállóhoz, melyet nemrég még az otthonának hívott.

Hills megállította a lovat, lepattant róla, majd Hunkot is leemelte. Ezután kikötötte a kantárt, majd a kútból merített egy vödör vizet, és a ló elé tette. Amikor végzett, a fiú mögé lépett, és érdeklődve figyelte, hogy az mit csinál.

Hunk egyből a kút mögött elterülő rétre ment, hogy virágokat szedjen. Mikor már összegyűlt egy csokorra való, odasétált a sírhoz, fél térdre ereszkedett, és rátette őket. Majd kezeit összekulcsolta, szemét behunyta, és elmondott egy imát. Mikor végzett, elmesélte a szüleinek, hogy az utóbbi időben mi minden történt vele, és hogy hova megy. Pár méterrel tőle állt Hills, és türelmesen várt. Miután a fiú abbahagyta a beszédet, a férfi odament a sírhoz, és ő is rátett egy szál virágot.

– Sajnálom, hogy aznap késve érkeztem – szólalt meg halkan, szinte suttogva.

– Ezt, hogy érted?  – nézett fel értetlenül.

– Négy évvel ezelőtt egy éjszaka épp erre járőröztem, mikor megéreztem egy bestia jelenlétét. Elindultam a házatok irányába, és már majdnem odaértem, amikor hirtelen nagy mágikus erőt éreztem, és az egész ház lángba borult. Abban a pillanatban vágtára fogtam a lovam, de már későn érkeztem. Benéztem az ablakon, és akkor láttam, hogy két idős ember a saját vérében fekszik a földön, míg nem messze tőlük ájultan hevertél. Beugrottam az ablakon, kihoztalak, és lefektettelek a kút mellé. Akkor éreztem meg a másik bestiát, és rögtön utána iramodtam. Az ellene folytatott harcban megsérültem, ezért nem tudtam visszajönni, és megnézni, hogy jól vagy-e. Miután felgyógyultam, eljöttem, de már senkit nem találtam itt, csak a két sírt láttam. Ebből arra gondoltam, hogy a rokonaid magukhoz vettek. Eszembe se jutott, hogy egy annyi idős kisfiú eltemeti a szüleit, majd egyedül él tovább. Bocsáss meg, Hunk! – szólalt meg halkan, megtörten.

– Nincs mit megbocsátanom. Inkább köszönettel tartozom neked, hogy megmentetted az életem. Ezt egyszer még meghálálom – mondta komolyan, majd felállt, leporolta a ruháját, és nyújtotta a kezét a férfi felé. Hills megkönnyebbülve sóhajtott egyet, és kezet fogott Hunkkal.

– Gyere, induljunk! Eptun nagyúr már vár! – szólt, és elindult a lova felé.

Mire megérkeztek az Eptun rezidenciára, Paul már a ház előtt álldogált elegáns fehér ingben, fekete zakóban, fején egy kék színű kalapban. Hills a lovas kocsi mellett állt meg, leszállt a lóról, és leemelte útitársát. Ezután a csomagok felé indult, és segített feltenni a fogat tetejére. Eközben a fiú a kocsi mögé állva látta, ahogy barátja búcsút vesz a családjától. Ahogy Pault nézte, szívét melegség töltötte le, és arra gondolt, hogy milyen jó dolog, ha az embernek van családja.

– Hunk, légy szíves, gyere ide! – szólt oda neki Paul, mire a fiú visszahúzódóan odasétált.

– Örvendek, tiszteletre méltó Eptun család – köszönt illedelmesen.

– Ő Hunk, a legjobb barátom, és hősként fogunk hazatérni – mondta Paul fülig érő mosollyal, majd közelebb húzta a barátját.

Erre a kijelentésre az egész Eptun család elmosolyodott, majd Kor előre lépett.

– Nagyon vigyázzatok magatokra! – adott egy utolsó utasítást.

Mindketten hevesen bólogattak, majd Paul beszállt a kocsiba. Mielőtt Hunk követhette volna, a családból egy kislány odaszaladt hozzá.

– Hunk – szólította meg, miközben szeme aggodalmat tükrözött.

– Igen, kisasszony.

– Nagyon vigyázz a kisöcsémre, olykor felelőtlen!

– Igenis, kisasszony! – És köszönésképp meghajolt, majd megfordult, és beszállt a kocsiba Paul mellé, aki kérdőn tekintett rá.

– Mit akart Liz?

– Liz? – kérdezett vissza Hunk.

– Ő a kisebbik nővérem, most tizenkét éves.

– Csak azt, hogy vigyázzak rád, mert felelőtlen vagy – válaszolt teljes komolysággal.

–Én? Felelőtlen? – háborodott fel Paul, majd kissé lehiggadva folytatta. – Nem is lényeges. Már alig várom, hogy odaérjünk, te nem?

– De igen. Legfőképp Hills mesterére vagyok kíváncsi, biztos nagyon erős.

– Ne aggódj, hamar megedződünk, és pikk-pakk leverjük. Akkor már nem lesz mit tanulnunk, és hazajöhetünk – mondta olyan vidáman, mintha csak a kirándulni mennének. 

Ekkor megindult a kocsi, egyenesen Diadra úr birtoka felé. Ott a kikötőben egy hajó várt rájuk, hogy elvigye őket Cellke szigetére, ahol a két fiú találkozni fog a mesterükkel.