2. Újrakezdés

Aznap két lélek született le a földre. Mindkét gyermek egy pici és szegény országban, a Zordia Egyesült Uradalomban látta meg a napvilágot. Az egész ország a világ északi részén feküdt, és egyetlen szomszédja a Szövetséges Birodalom, a déli határnál húzódott. Területeinek többi részét óceán vette körül. Az ország szegénységéről leginkább földrajzi elhelyezkedése tehetett. Területén több, nagy kiterjedésű, sűrű, szinte áthatolhatatlan erdő terült el, mely tökéletes búvóhelyet biztosított a bestiáknak. A birodalom többi részét havas hegycsúcsok, sziklás tájak borították, melyeket elvétve egy-egy kisebb lakható terület szakított meg.

Az egész birodalom öt részre tagolódott, melyeket mind külön nagyúr vezetett. Ezek az uralkodók saját maguk közt osztották fel a földterületeket.  Ezen uradalmak egyesüléséből jött létre az egységes Zordia.

Az egyik gyermek az Eptun Uradalmat vezető Kor nagyúr harmadik gyermekeként érkezett a földre. A földbirtokos már a negyvenes évei közepét taposta, de a felsége nem volt képes apai örömökkel megörvendeztetni. Házastársa mellett két ágyast is tartott. Annak ellenére, hogy a legtöbb jog a feleségét illette, a családi béke érdekében minden egyes asszonynak külön lakosztályt biztosított. Nagyon rég, még Kor nagyapja hozott egy törvényt, mely kimondta, hogy azt az asszonyt illeti a legtöbb jog, aki a legelső fiú utódot a világra hozza. Függetlenül attól, hogy az a mindenkori vezető felesége vagy ágyasa.

A földesúr első két gyermeke, Liz és Moonit, első ágyásától, Ellitől született. A nagyúr második ágyasa Nicol, az első gyermekét készült a világra hozni. Az érkező csöppséget szeretettel várták, abban a reményben, hogy beteljesedik Kor nagy álma, hogy végre fiú utódnak örvendhet, aki majdan örökölheti az uradalmat.

A már nem ifjú apa, pár órája a palota nyugati szárnyában, egy ajtó előtt idegesen sétált fel és alá. Úgy érezte, már egy emberöltő eltelt, mióta a bába bement a szobába. Csak reménykedett benne, hogy majd minden rendben fog zajlani, és hogy végre egy kisfiúval örvendeztetik meg az égiek. Ahányszor nyílt az ajtó, mindig azt várta, hogy az egyik cseléd kedvező hírekkel fogadja. Az egyik barátja, Zemuir, a fal mellett egy bársonyszéken ült, és már nem bírta nézni az idegeskedő Kort.

 – Ülj már le, elfáradok tőled! – szólt rá.

 – De nem tudok nyugton maradni, félek, hogy valami baj történik! Már jó ideje bement a bába, és még semmi hír. És te is tudod, hogy Nicol nehezen viselte a terhességét.

 – Azzal sem oldasz meg semmit, ha idegeskedsz, és ide-oda mászkálsz, mint öregemberben a fájdalom. Gondolj inkább arra, hogy nemsokára a kezedben tarthatod az örökösöd!

Kor nagy levegőt vett, benntartotta egy darabig, majd kifújta, és leült a barátja melletti székre. Tekintete a vele szemben lévő szekrényre esett, ahonnan két kislánya kíváncsian leskelődött. Abban a pillanatban újból nyílt az ajtó, és a bába lépett ki rajta. Megállt az újdonsült apa előtt, és tisztelettudóan meghajolt.

 – Uram, megszületett az örököse.

A nagyúr hitetlenkedve nézett a bábára, de amikor az komolyan bólintott, Kor arcán széles vigyor terült el, szeme boldogságtól csillogott. Pár másodperccel később örömében megpördült a tengelye körül.

– Újból apa lettem! – kiáltott fel örömében, és rögtön a félig nyitva hagyott ajtó felé sietett, hogy mielőbb a kezébe tarthassa a kisfiát.

Kor belépett a szobába, és az ágytól nem messze lévő bölcsőhöz sietett. Megállt előtte, lenézett a gyermekre, majd óvatosan felemelte és a karjára fektette. A kicsi ekkor kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. A büszke apuka karján az újszülöttel odasétált a baldachinos ágyhoz, egyik kezével félretolta a függönyt, és letekintett az ágyban fekvő nőre.

 – Megszületett az örökösöm! Paul lesz a neve – mondta vidáman Nicolnak, majd homlokon csókolta újszülöttjét.

 – Paul Eptun – ízlelgette a nevet Nicol. – Nem is hangzik rosszul – mosolyodott el.

***

A másik gyermek Emotban, az alig pár száz lelket számláló falutól, Ittól nem messze jött a világra. Egy fiatal lány nem kívánt gyermekeként látta meg a napvilágot egy istállóban, mely a faluból kivezető úttól ötven méterre állt. A lány ebbe a karámba rejtőzött el.

Ahogy a fedett helyre ért, letett egy pokrócot maga alá, és ráfeküdt. A fájásai már egyre jobban sűrűsödtek, így tudta, hogy nemsokára eljön az idő, és végre megszabadul a terhétől.

Bár egy félreeső helyen talált menedéket, mégis félt attól, hogy esetleg valaki felfedezi, ezért nem mert kiáltani, inkább összeszorított foggal, csendben tűrte a fájdalmat. Kezei a pokróc szélét markolták, miközben széttárt lábakkal próbálta megszülni a gyermeket. Pár óra elteltével, úgy érezte, hogy a kínjai soha nem érnek véget.  Minden erejét összeszedte, vett egy mély levegőt, és újból megpróbálkozott, hogy világra hozza bűne bizonyítékát.

Miután az egésznek vége lett, bebugyolálta a picit egy koszos kendőbe, melyet ott talált a földön. Ahogy felemelte a gyermeket, az felsírt. A lány retegett, hogy valaki meghallja, ezért a mellére tette, és megetette, majd a fáradtságtól kimerülten elaludt. Amikor felébredt, magához vette a picit, és lassan elindult az útig. Ahogy odaért, megállt és körbenézett, nem látja-e senki. Jobb kéz felől egy szekeret pillantott meg, melyben kosarak sorakoztak. Az egyikbe beletette az újszülöttet, és a sorsára hagyta. 

Rövid időn belül egy idős házaspár ült fel a szekérre, és elindultak hazafelé. Egy órás zötykölődés után érkeztek meg a házukhoz. Megálltak a pajta előtt, leszálltak a bakról, és elkezdték lepakolni a piacon vásárolt árut, amikor egy nyöszörgő hangra lettek figyelmesek. Az idős nő mérgesen nézett a férjére.

 – Ugye, nem megint valami állatot csempésztél haza? – kérdezte az urát.

A férfi riadtan nézett a feleségére, majd esküdözni kezdett, hogy kivételesen most semmit sem csempészet sehova.

 – Na, gyere, keressük meg, hogy mit hoztál haza! – zsörtölődőt tovább az asszony.

 – De most tényleg nem én voltam! – mentegetőzött még mindig a férj.

Az idős nő beletörődötten legyintett egyet, majd elindult a kosarak felé, hogy megkeresse a hang forrását. Egyik kosarat a másik után pakolta lefelé, amikor az egyikben észrevett valamit. Felé hajolt, hogy jobban lássa, mi az, amit az ura rejtegetni próbált előle. Amint meglátta, a meglepődöttségtől mozdulni sem tudott. Csak állt egy helyben, és nézte a kosárba csomagolt valamit. Férje pont akkor fordult arra, és nem értette, hogy mi történt a felségével. Szólongatni kezdte, de nem kapott választ, így elindult felé. Amikor odaért, Olga nem szólt egy szót sem, csak kezével a kosár belseje felé mutatott. Nick is belenézett, és ugyanúgy megdöbbent, mint a felesége. Egymásra néztek, majd az asszony benyúlt a kis csomagért, és óvatosan kiemelte. Ahogy magához ölelte, úgy érezte, hogy leghőbb vágya teljesült. Arcán szeretettel teli mosoly terült el. Szinte ragyogott karjában a gyermekkel, annak ellenére, hogy tudta, nem tarthatják meg. A kis batyu, ekkor mozgolódni kezdett. Mindketten letekintettek rá, ekkor a csöppség rájuk mosolygott.

 – Nick, holnap visszamész a faluba, és megkeresed a szüleit – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

 – Olga, drágám, szerinted a gyerek magától mászott fel a szekérre? Ezt a gyereket kitették.

 – Apus, holnap akkor is visszamész! Ha igazad van, akkor majd megvitatjuk, hogy mi lesz – mosolygott a babára Olga, majd gügyörészni kezdett neki.

 – De ne felejtsd el, hogy ötven évesek vagyunk, öregek egy ilyen csöppséghez. És veszélyes világban élünk. Ahogy látom, te már eldöntötted, hogy mi lesz – próbált vitatkozni, de ahogy felesége komoly arcára nézett, tudta, hogy bármit mondhat az nem változat Olga döntésén. Beletörődötten sóhajtott egy nagyot, majd megfordult, és a pajta felé vette az irányt.

 – Én nem vagyok öreg, és majd vigyázzunk magunkra meg rá is! – szólt a férje után, és karján a gyermekkel elindult a ház felé.

***

Hat év múlva…

Paul a családi birtokon nevelkedett, és szép szál legényke vált belőle. Állandó csínytevései élettel töltötték meg a birtokot. Senki sem menekülhetett előle, csintalanságait hol a személyzet, hol a családtagjai rovására követte el. Ha bajba került, tarsolyában mindig lapult egy-egy hízelgő szó. Általában ezzel sikerült kikerülnie a büntetéseket. Tisztában volt vele, hogy szőke hajának, égszínkék szemeinek és angyali mosolyának senki sem tudott ellenállni. Mindig mosolygó arca vidámsággal töltötte meg a körülötte lévőket.

Habár nem voltak barátai és a nővérei sem keresték a társaságát, nem érezte magát magányosnak. Szeretett egyedül lenni. Legtöbb idejét a kastélyt körülvevő erdőben töltötte. Amint lehetősége adódott, meglógott az őt állandóan szemmel tartó és fegyelmező nevelője elől. Nemes egyszerűséggel elszaladt, és első útja a kedvenc fájához vezetett, ahova felmászott, és onnan nézte, ahogy a dajkája őt keresi. Tetszett neki, ahogy a dadus addig jár körbe-körbe az erdőben, míg végül el nem téved. Ilyenkor mindig megsajnálta, előjött a rejtekhelyéről, és segített neki visszatalálni.

Az a nap is olyan volt, mint a többi. Már kora reggel eltűnt mindenki szeme elől, és a közeli istállóba szaladt, ahol a lovakhoz beszélt. Kis idő múltán az akol előtt a komornyik állt meg, és őt kezdte hívogatni. 

– Fiatal úr, hol van?

– Itt vagyok. – Kilépett az istálló elé.

– Megjött az oktatója.

– Ma nem hagyhatnám ki? – kérdezte letörten.

– Feltételezésem szerint, a kedves szülei nem örülnének neki.

– Hát, jól van! Ha úgyis túl kell esni rajta – sóhajtott nagyot Paul, majd elindult a fő ház felé. Ahogy a kisfiú elhaladt a komornyik előtt, az tisztelettudóan meghajolt. Örült, hogy a fiú mindenkivel kedves és barátságos volt, soha nem élt vissza a származásával. Igaz, a csínyjei néha az ő türelmét is próbára tették. A fiú után nézett, aki csalódottan sétált az épület felé.

Paul beért a házba, megkereste a tárgyalót, majd amikor odaért, megállt az ajtó előtt és kopogott. Amikor kiszólt egy hang, hogy szabad, belépett és meghajolt.

– Tanár úr, elnézést a várakozásáért!

– Semmi baj. Álljunk neki a tanulásnak.

Ezzel Paul leült a szoba sarkában lévő asztalhoz, kezét az asztal lapjára helyezte. A tanár, pedig belekezdett a tanításba.

Eközben egy közeli földön egy másik hat éves kisfiú segített egy idős embernek, aki olykor-olykor lopva a fiúra nézett. Olyankor az öreg arcára kiült a szeretet.

– Hunk, pihenj egy kicsit! Nehéz munka ez neked. Majd én megcsinálom.

A kisgyerek letette a kezében tartott kapát, és agyonfoltozott, földes ruhájába beletörölte koszos a kezét, majd fekete haját kisöpörte kék szeméből, és az apja felé fordult.

– Apuci! Mikor ebédelünk? – És tágra nyílt szemekkel nézett az öregre, aki erre hatalmasat nevetett.

– Tudom én, hogy honnan fúj a szél! Már mennél haza anyádhoz, mi? Hallottam, mikor hajnalban odasúgta neked, hogy finomat főz ebédre. – Majd sóhajtott egyet, és még hozzátette.  – Na, jól van, induljunk!

Erre Hunk odaszaladt hozzá, és szorosan átölelte, majd megfogta ráncos kezét, és húzni kezdte maga után.

– Várj! – szólt a fiú után. – A szerszámokat még össze kell szedni – derült jót a kissrác türelmetlenségén.

Amint végeztek a pakolással, felültek a bakra, és elindultak hazafelé. Útközben a kis Hunk tátott szájjal hallgatta, amit az öreg mesélt neki. Soha egy pillanatra sem unta meg egyetlen történetét sem, pedig a legtöbb dolgot már jó párszor hallotta. Gyorsan telt az idő, és mire Hunk észbe kapott, már a kapu előtt voltak. Leszállt, kinyitotta a kaput, hogy az apja a ház elé tudjon kanyarodni a szekérrel. Leszálltak, és rögtön a házukhoz mentek. Benyitottak az ajtón, és a tetőtől-talpig koszos gyerek egyből az anyjához rohant, aki szeretettel ölelte át, majd szúrósan a férjére nézett.

– Hogy lehet ennyire koszos ez a gyerek? Nem arról volt szó, hogy csak elkísér? – fakadt ki.

– Te is ismered, ha valamit a fejébe vesz, akkor arról nem lehet lebeszélni. Minden áron segíteni akart. És szó, mi szó, nagyon ügyes volt. Sokkal gyorsabban haladt, mint én – nézett ijedten a feleségére.

– Akkor is, ő még csak egy gyerek – akadékoskodott tovább az asszony.

– Olga, te is tudod, hogy már nem vagyunk fiatalok. Próbálok mindent megtanítani neki, amit lehet. Hogyha egyszer úgy hozza a sors, hogy egyedül kell, hogy boldoguljon, akkor menjen neki. Amúgy is, nézz rá, egy talpra esett kis kölök. Már szinte mindent tud, ami a saját fenntartásához kell. Lassan már jobban vadászik, mint a vén apja – nevette el magát.

– Menjetek mosakodni, aztán üljetek az asztalhoz! – adta ki az utasítást megenyhülve Olga.

Hunknak nem kellett kétszer mondani, rögtön megindult az udvaron lévő kúthoz. Eközben az idős házaspár az ablakhoz sétált, és boldogan néztek a gyermek után. Ugyanaz a gondolat járt a fejükben. Szerencsésnek érezték magukat, amiért ezzel a gyermekkel áldotta meg őket a sors.

Besötétedett és lefeküdtek aludni. Habár Hunknak saját ágya nem mesze állt szüleiétől, mindig bekéredzkedett melléjük, és addig-addig mocorgott, míg kettejük közé nem fészkelte magát. Olyankor, úgy érezte, hogy biztonságban van, és nem történhet vele semmi rossz.

Az éjszak közepén Nick furcsa morgásra ébredt. Bosszankodva kelt ki az ágyból, és az ablakhoz ment, mely résnyire nyitva állt. Azon tanakodott, hogyha megint egy kóbor eb, akkor kivételesen nem lesz kíméletes, és nem elzavarja, hanem lelövi. Bár tudta, hogy Hunk és Olga nem szereti az erőszakot, mégis kezdett elege lenni abból, hogy éjszakánként jobb dolga híján kutyákat kergessen. Kinézett, és úgy látott, mintha fényes nappal lett volna, mert a telihold sugarai utat törtek maguknak a sötétségen át. Hirtelen, az udvaron a kút előtt elsétált egy farkasra hasonlító lény. Termetre inkább egy lóhoz hasonlított, de a kinézete teljesen egy farkasra emlékeztette. Az a valami felé fordult, ekkor látta meg a piros szemet, mely gonoszan villant az éjszakai hold fényében. Sötét, gyilkos, szinte sátáni kisugárzást érzett felőle. Ahogy megpillantotta, elhátrált az ablaktól. Az alvó felségéhez lépett, és ébresztgetni kezdte.

– Szívem, keljél – szólongatta halkan az asszonyt. Amikor a felesége kinyitotta a szemét, kezét óvatosan a szájára tette.

– Fogd a gyereket, és fussatok a pajta alatti pincébe! – súgta oda neki.

Olga nem értett semmit, de Nick fejével az ablak felé intett. Felesége a tekintetével követte, és amikor ő is meglátta, amit pár pillanattal előbb az ura, könnybe lábadt a szeme. Párjára nézett, majd egyből Hunk felé fordult. Abban a pillanatban az ajtó nagy robajjal betört, és a házba egy tomboló bestia ugrott. Egyből rátámadt az Nickre, akinek még volt ideje az ajtó mellől felkapni egy kapát, hogy azzal védje meg a családját.

– Apa – szólalt meg egy vékony hang.

Erre az öreg hátra nézett az ijedt gyerekre. A bestia kihasználva az alkalmat rárontott, és karmait a férfiba vájta. Az éles karmok leszakították Nick mellkasán a bőrt, az izmokat, inakat, ezzel szabad szemmel láthatóvá téve a férfi belső szerveit. Az idős ember elvágódott a földön, és többet nem mozdult. Vér folyt a padlón, mely lassanként körbeölelte a testét.

Olga a gyerekre vetette magát, hogy testével védje. A lény utána is utána kapott, és egy jókora darabot kiharapott a nyakából. A nő felüvöltött a fájdalomtól, de nem mozdult, szorosan ölelte a kisfiát, hogy amíg csak ereje engedi, megvédje őt. Hunk az anyjára nézett, aki már alig lélegzett, kifröccsenő vére beterítette az egész arcát. Az asszony utolsó erejét összeszedve az ágy alja felé lökte a fiát, majd a teste elernyedt. A kisfiú szemében félelem tükröződött. Látva szülei halálát, kétségbeesésében elüvöltötte magát, melyben benne volt minden fájdalma.

Hunk, akit teljesen beterített szüleinek vére, kék fényben világított. Egy pillanat alatt az egész ház lángtengerré változott, mely mindent és mindenkit szénné égetett. A kék fény, mely a fiút körülvette, megvédte őt attól, hogy a saját támadása ölje meg. Mire a bestia észrevehette volna, hogy mi történt, már a lángok martalékává vált. Hunk a kimerültségtől és sokktól, halott szülei tetemétől nem messze, az eszméletét vesztette.

Abban a pillanatban, váratlanul egy idegen vágódott be ott, ahol nemrég még az ablak állt. Fekete ruhája és maszkja teljesen eltakart őt. Az egész emberből csak egy furcsa barna szempár látszott. A hátán egy vékony pengéjű kardot hordott. Körbenézett, és amint megpillantotta a földön fekvő fiút, felkapta a hátára és kivitte a házból. Óvatosan a kút mellé fektette, majd eltűnt a teliholdas éjszakában.

Hunk reggel a kút mellet tért magához. Nem emlékezett arra, hogyan került oda. Egy pillanatig csak ült és nézett maga elé, míg elméjében újból lejátszódtak az éjjel történtek. Hiába hitte azt, hogy az egész csak egy rossz álom volt, szeme mégis könnybe lábadt. Abban a hitben, hogy mindjárt meglátja a szüleit, elindult a ház felé. Pár lépés tett, majd felnézett, és egyből a leégett házuk maradványait látta meg. Akkor szembesült a kegyetlen valósággal.

Könnyei az arcán úgy csorogtak, mintha vízesés lenne, alig kapott levegőt, hányinger kerülgette, szédült. Le kellett ülnie, nehogy elessen. Pár órát ült ugyanabban a pózban, és csak bámulta azt, amit nemrég még az otthonának hívott.

***

Ezalatt a földesúr birtokán, Paul a magánoktatójával töltötte az időt az egyik szobában. Egy pad mögött ült, és próbálta megoldani a tanára, Rick által feladott feladatokat. Kezével a fejét támasztotta, és nem is gondolkodott a megoldáson, csak bámulta az előtte heverő, immár szamárfüles füzetet. Rick leült vele szembe, és nézte kis diákja ráncoldó homlokát. Tisztában volt tanítványa képességeivel, így tudta, hogy a fiú nem a példák miatt rosszkedvű. Aggódva tekintett rá.

– Paul, jól érzed magad? Nem szoktál ilyen lenni!

– Bocsásson meg tanár úr, de az éjszaka nagyon rosszul aludtam. Rémeset álmodtam, ami azóta sem megy ki a fejemből. Eléggé fáradt vagyok.

– Paul, az álmokat nem szabad túl komolyan venni. Ne engedd, hogy elrontsa a napodat!

– Köszönöm. – És rámosolygott.

Bár mosolygott, de Rick is tudta, hogy ez nem szívből jött, csak az ő megnyugtatásáért tette.

Megcsóválta a fejét, majd a mögötte lévő táblához sétált, felemelte a krétát, és írni kezdett. Miután végzett, pár lépést hátrált, hogy messzebbről is szemügyre vegye azt. Ekkor valami furcsa hangra lett figyelmes. A katedrához ment, a helyére tette a krétát, és megfordult. Épp arra készült, hogy leszidja apró diákját, amikor olyat látott, amitől elakadt a lélegzete. Paul ugyanúgy, mint előzőleg a fejét a bal kezével támasztva ült, miközben a jobb mutatóujját fel-le mozgatta. A kezétől húsz centire lévő ceruzája ugyanabban az ütemben, az ujját követve előre-hátra gurult. Rick szeme kikerekedett a döbbenettől.

– Paul, ezt te csinálod?

Abban a pillanatban a kisfiú abbahagyta ujjai mozgatását, és kezét szégyenlősen az ölébe tette. Rick mellésétált, odahúzott egy széket, és leült vele szembe.

– Valakitől mágiát tanulsz? – kérdezte.

– Nem! – nézett csodálkozva tanítójára.

Rick ledöbbent a választól, amit Paul is észrevett, és kérdőn pillantott rá.

– Olyat még soha az életemben nem láttam, hogy egy tíz éves gyerek mágiát tudjon használni.

– Miért? – érdeklődött Paul.

– Bár, hallottam már pletykákat, hogy léteznek olyan gyerekek, akik képesek rá, de őket születésük óta erre tanítják. Tudod, hogy mi célból létezik a mágia?

– Hogy a ceruzánkkal játszunk? – kérdezett vissza játékosan.

Erre Rick elnevette magát. Mindig jókedvre derítette Paul határtalan csintalansága, mely soha nem fordult át szemtelenségbe. Végre látott valami érdeklődést kis diákja szemében, talán egy picit el is felejtette az éjszakai álmot.

– Sajnos, nem. Többnyire az emberekért van, hogy megvédjék vele magukat és másokat.

– Megvédeni?

– Igen. Tudod, a démoni teremtményeket, mint például a bestiákat, semmilyen emberi fegyverrel nem lehet megölni. De ha egy fegyverre átviszed a mágiád egy részét, az megerősödik, hatalma lesz ezek a lények felett, és így elpusztíthatod őket.

– Erre való a mágia? De miért csak így lehet velük végezni? – kérdezősködött tovább.

– Hát, az elég bonyolult. De a mágiát nem csak fegyverekbe lehet átvezetni.

Paul előredőlt a székén, és tágra nyílt szemekkel hallgatta nevelőjét.

– Még mire? – kérdezte, és kíváncsian várta a választ.

–  Több fajtájáról hallottam már: tűz, víz, jég, föld villám, szél. Sőt, még olyanról is tudok, aki gyógyított vele. Na, jó, egyelőre ennyi is bőven elég lesz.

– Kérem szépen, meséljen még! – kérte Paul.

Rick felállt a székből, és komolyan ránézett.

– Ez az első olyan dolog, ami ennyire érdekel. Ez igen örvendetes, de most foglalkozzunk inkább a matematikával. De ha megígéred, hogy erről senkinek sem beszélsz, és titkolod a képességed, akkor legközelebb többet mesélek róla.

Paul felállt, jobb kezét a szívére tette, és úgy mondta.

 – Esküszöm. – Csillogó kék szeme őszinteséget sugallt.

***

Eltelt négy év, és Hunk, ez idő alatt megerősödött, egy picit megférfiasodott. A támadás után a régi házuk melletti lévő istállóba költözött. 

Napjai kemény munkával teltek. A romok melletti földeken krumplit, kukoricát, és más zöldségeket termelt. Pont úgy, ahogyan azt az apja tanította neki. Az erdőben csapdákat állított a kisebb állatok számára, a nagyobb vadakat a saját maga készítette íjjal terítette le. A húsukat megfőzte, és megette, míg a bundájukból ruhát készített. Emberekkel ritkán találkozott, hisz’ a tanya elég messze esett minden falutól. A legközelebbi kis település tőle nyugatra, kér órányi járóföldre terült el.

Aznap is a kora hajnali órákban ébredt. Kikelt a szénából készített ágyából, sovány, de izmos testére felvette szakadt ruháját. Fekete hajából kiszedegette a beleragadt szalmaszálakat, majd kiment a kúthoz, hogy megmosakodjon. Miután rendbe szedte magát, elindult a szülei sírjához. Igaz, ez csak két fából készített, a földbe leszúrt keresztet jelentett, de úgy érezte, ennyit megtehet értük. Haláluk után nem sokkal készítette annak a fának az árnyékában, ahol a szülei legelőször találkoztak.

Amikor odaért, megállt a fa előtt. Egy darabig nézte a sírhelyet, miközben fejében újból lejátszódtak annak a borzalmas éjszakának az eseményei. Sokat gondolkodott rajta, de nem tudott rájönni, hogy hogyan került a házból a kút mellé. Legutolsó emléke az volt, ahogy az anyja a szemébe nézett, és utolsó erejével őt az ágy felé lökte. Tisztán emlékezett anyja üres tekintetére, üveges szemeire. Ha eszébe jutott, még most is beleborzongott. Akkor fel sem fogta a történteket, mégis a mellkasa szúrt, feszített. Szinte az őrület határán fájdalmában, kétségbeesésében elordította magát. Majd csend, néma csend. A kút mellett ébredt, és eleinte azt hitte, hogy csak rosszat álmodott. Végül kiderült, hogy amit álomnak vélt, az maga a valóság volt. Azóta minden egyes nap kijárt a szülei sírjához.

– Jó reggelt anya, apa! – szólalt meg.

 Annyi mindent szeretett volna mesélni nekik, de nem volt rá képes. Csak ennyit tudott mondani, mert a hangja megbicsaklott. Könnyeit nyeldesve próbált erős maradni. Még állt ott pár percig, hogy összeszedje magát. Amikor úgy érezte, hogy már egy picit jobban van, lehajolt, és felvette a földre letett dárdáját. Majd elindult, hogy utánanézzen az előtte való nap kitett csapdáinak.

Ahogy az erdőben egyre beljebb haladt, egy másik ember nyomait fedezte fel. Minden egyes csapdája mellett látta az idegen lábnyomát. Amint a következő felé sétált, már messziről látta, ahogy egy furcsa alak az ő csapdájából próbálja ellopni a halott nyulat. Felkapott egy követ, és tőle balra egy bokorba dobta. Abban a pillanatban az idegen leguggolt és arrafelé nézett, amerre a kő földet ért. Eközben Hunk lassan, hangtalanul a férfi felé araszolt, és sikerült mögé kerülnie. Lándzsáját a vállára tette.

– Az az én nyulam!

Ekkor a férfi elengedte a zsákmányt, és a két kezét az ég felé tartotta.

– Nem tudtam, hogy tied. Nem akartam rosszat, csak éhes voltam. Megfordulhatok? – kérdezte.

– Persze. – És levette a lándzsáját az idegen válláról. Megvárta, míg a jövevény egy picit arrébb dől, majd lehajolt és felvette a zsákmányt. Felállt és a vállára terítette. Ekkor a férfi felállt és megfordult. Amikor meglátta Hunkot, meglepődött, hogy egy ilyen fiatal fiú tartotta sakkban.

– Hogy hívnak? – kérdezte.

– Hunk.

– Az én nevem Meck. – És kézfogásra nyújtotta a kezét.

Hunk kezet fogott vele, és jobban szemügyre vette az ismeretlent. Vékony testét merőben más ruházat takarta, mint a falusiakét, rövid vörös haját csuklya takarta, nagy barna szemeiben őszinteség látszott.

– Tudom, nem illik ilyet kérni, de megosztanád velem a nyulat? – kérdezte Meck.

– Jó, de te nyúzod meg. Kövess! – És elindult a pajta felé.

Ahogy kifelé haladtak az erdőből, Meck lemaradt. Hunk így is lassan ment, de állandóan meg kellett állnia, hogy bevárja útitársát, aki az egyik lábára sántított. Megállt, és megfordult.

– Megsérültél? Segítsek? – ajánlotta fel.

– Milyen jó szándékú gyerek vagy ebben a borzalmas világban. Köszönöm, de elboldogulok. Ez egy nem mindennapi sérülés, hanem egy darkmall harapása. Csak a szerencsén múlt, hogy túléltem a vele való találkozást. Hála az égnek, hogy épp arra járt egy révész, és megmentett.

– Révész? – nézett rá érdeklődve Hunk.

– Nem tudod, kik azok a révészek?

– Nem, még soha nem hallottam róluk.

– Tényleg elég ritkán találkozhatsz emberekkel. Ők olyan mágusok, akik bestiákat ölnek. Ezeket az embereket fel lehet fogadni kísérőnek, hogy megvédjenek.

– Olyanok, mint a zsoldosok – állapította meg Hunk.

– Hasonlóak, annyi különbséggel, hogy ezeknek a harcosoknak mágikus erejük van.

Közben újból elindultak, Meck pedig folytatta a történetét.

– Miután megmentett a révész, azt tanácsolta, hogy keresek egy gyógyító mágiát használót. A sebet egy démoni aura fertőzte meg, és ebből még komoly gondom lehet. Kars nagyúr birtokáról származom, és a keleti határ mellett éltem. Eptun uradalmában, a nyugati részen van egy falu. Több ismerősöm szerint él ott egy gyógyító mágus. Így hát, befogtam a lovam, készítettem egy kis útravalót, és elindultam a birtokhatár felé. De ahogy átléptem a határon, rögtön kiraboltak. Elvették minden pénzem, a lovam, még az élelmem is.

Hunk megfordult, és kérdően ránézett.

– Akkor most pontosan hova is mész?

– Emot faluba, innen egy napi járásra van. Te pont a birtokhatár és a falu között laksz.

Az út hátralévő részében többet nem beszéltek. Amikor megérkeztek Meck kérés nélkül levette a fiú válláról a nyulakat, és nekiállt megnyúzni. Eközben Hunk a tűzrakással foglalatoskodott. Amint kész lett, bement a pajtába, és kezében pár szem krumplival tért vissza. Ezután odakiáltott Mecknek.

– Kész vagy?

– Igen, jövök már. – És kezében a nyulakkal elindult a tűzrakó hely felé.

 Amikor odaért, kezében a zsákmánnyal leült a földre. Hunk a tenyerét a máglya felé fordította, majd megszólalt.

– Lobbanj!

És a farakás tűzre kapott. Meck, aki az egésznek szemtanúja volt, nagyon meglepődött. Szemöldökét felhúzva ránézett a fiúra, aki teljesen természetes dolognak vette a tűzgyújtásnak ezt a formáját.

– Hány éves vagy? – kérdezte.

– Nemrég múltam tíz. És te?

– Harminc múltam, de ez most nem lényeg.

– Öregebbnek látszol – jegyezte meg a fiú.

– Csak azért, mert nem vagyok jó formában. Ki tanított varázsolni? Még nem láttam, hogy valaki ilyen fiatalon, ennyire könnyedén tudjon tüzet gyújtani.

– Senki. A szüleim nem tudtak varázsolni, és mióta meghaltak, nem sok mindenkivel találkoztam – rántotta meg a vállát nemtörődően.

– Részvétem. Mi történt velük?

Sütögetés közben Hunkon volt a sor, hogy meséljen az életéről. A szeretet szüleiről arról, hogy hiányoznak neki. Könnyes szemmel mondta el a négy éve történteket. Azt, hogyan támadta meg őket az éjszak közepén egy bestia, apja hogyan harcolt vele, anyja hogyan védte őt a saját testével. Meck szó nélkül, figyelmesen hallgatta végig a beszámolót. Olyannyira együtt érzet a fiúval, hogy némely résznél az ő mellkasa is összeszorult, szemeibe könny gyűlt. A történet végére, az evést is befejezték. Lassan rájuk esteledett, de ők még mindig beszélgettek. Meck is mesélt az életéről, a falujáról és a terveiről. Addig beszélgettek, míg a tűz kialudt, már csak épphogy parázslott. A sötétben szinte alig látták egymást.

A fiú felajánlotta Mecknek, hogy szalmából neki is készít fekhelyet, és így fedett helyen tud aludni. És majd reggel kipihenten vágjon neki az útnak. A férfi elfogadta az ajánlatot, és nemsokára nyugovóra tértek.

Reggel, mire Meck felébredt, Hunk már reggelivel várta. Együtt megreggeliztek, majd a férfi elkezdett készülődni. Összeszedte a maradék holmiját, és már indulni készült, de előtte még el akart búcsúzni Hunktól, így odasétált mellé.

– Nagyon szépen köszönök mindent! – És kezet nyújtott.

Hunk kezet fogott vele, majd a vállára tette a kis táskáját, amibe élelmet csomagolt mindkettejük számára.

– Elkísérlek a faluba. Ki tudja, mi történne veled így sérülten.

– Köszönöm! – Majd megfordult, és Hunkkal együtt elindult a falu felé.