7. Az első lecke

A fürdő a háztól ötven méterre állt. Magát az épületet falécekből tákolták össze, és a telek többi részéhez hasonlóan ezen is látszódott, hogy a tulaj elhanyagolta. A helyiség egyetlen berendezését egy fából készült, kőből körberakott kádat az ajtóval szembeni falnál helyezték el. Az építmény oldalán egy lyukat vágtak, ahol a tűzrakó helyet alakították ki, hogy így melegítsék fel a vizet.

Miután a mester valamelyest lehiggadt, a gyerekek után ment. Mikor odaért Hunk és Paul még mindig a lépcsőn álltak.

– Még nincs kész a vizem? – mordult rájuk.

– Ilyet még soha nem láttunk. Hogy működik? – kérdezte Paul.

– Ilyet még nem látattok? – vonta fel a szemöldökét a nő.

A fiúk egyszerre rázták a fejüket.

– Itt kell tűzet rakni, mely felmelegíti a fölötte lévő követ – mutatott rá egy lyukra, majd a kút felé fordult. – Ha azt a kereket körbetekeritek, akkor az a bambuszcsöveken keresztül szállítja a vizet – oktatta ki őket, majd mindhárman beléptek az ajtón.

– Szóval, egyikőtök megtölti a kádat, a másik tűzet rak – adta ki az utasítást. Ezután besietett a házba, hogy magához vegye a fürdéshez való kellékeit.

– Mit tettél abba az italba? – kérdezte Hunk. – Mintha egy kicsit kedvesebb lenne ez a boszorka.

– Én azt hittem, hogy ecetet. De az is lehet, hogy valamilyen bájitalt, amitől ilyen marad – reménykedett Paul.

Mindketten megkönnyebbülten mosolyogtak, hogy talán mégsem lesz olyan szörnyű ez a kiképzés, mint azt eddig gondolták. Nekiálltak a rájuk kimért feladatnak. Mire Koyo visszatért, már langyos volt a víz.

– Ekkora tűz elég lesz, csak arra figyelj, hogy ne hűljön ki, és ne is legyen forró – figyelmeztette Hunkot. – Egy ideig bent leszek. Ne zavarjatok. Ki akarom piheni magam, amúgy is rám fér egy kis kényeztetés – nyújtózott nagyot, és belépett a fürdőbe.

Ahogy múlt az idő, a levegő is kezdett hűlni, ezért a két barát közelebb merészkedett a lyukhoz, és a tűz mellé kuporodott.

– Hozol egy kis fát? Addig én vigyázok a tűzre – szólalt meg Hunk.

– Rendben, de ha kevés lesz, akkor legközelebb te mész – tápászkodott fel Paul.

A fészer melletti farakásból leemelt jó pár rönköt, és a mellkasához szorítva sétált vissza. Útközben a raktár mellett haladt el, amikor valami a hatalmába kerítette. Maga sem tudta, mi az, csak annyit, hogy közelebb kell mennie. Tekintette az ajtóra tapadt, az az érzése támadt, mintha az halk suttogással hívná. Egy picit megijedt, és amilyen gyorsan csak tudott Hunkhoz sietett.

– Gyere, mutatnom kell valamit! – rángatta fel barátját a földről izgatottan.

– Hogy mehetnék el? Ha kialszik, akkor a mester megint mérges lesz – duzzogott Hunk.

Paul fogott egy jó adag fát, és rádobta a tűzre.

– Látod, így nem fog kialudni.

Megfogta Hunk karját, és húzni kezdte maga után. Egyenesen a lezárt raktárhoz vezette.

– Oké, itt vagyunk, mi ennyire fontos? – türelmetlenkedett Hunk.

– Te nem érzed? – kérdezte felcsigázva Paul.

– Amikor először jártunk erre, már akkor is volt benne valami fura – szólalt meg Hunk egy perc hallgatás után.

– Nem arról beszélek, azt én is észrevettem. Most viszont megváltozott… – kereste a megfelelő szavakat –, mintha hívna valami vagy valaki. Tudom, hülyén hangzik, de akkor is ezt érzem.

Mindketten az ajtóval szemben álltak, és feszülten figyeltek. Magukban próbálták megfogalmazni, mi az valójában, ami már délelőtt zavarta őket, és arra is keresték a választ, hogy pontosan mit éreznek.

– Igazad van. Tényleg olyan, mintha valami húzna az ajtó felé.

A fürdő alatt lángra kapott az a sok fa, melyet Paul a tűzre szórt.

Koyo a fejét a dézsa szélének támasztotta, nyakig elmerült a kellemesen meleg vízben, miközben élvezte, hogy lemoshatja magáról a nap fáradalmait. Háta közepéig érő haja kilógott a kád peremén, mely majdnem a talajt súrolta. A deszkából készült lapok közötti réseken átjutó hő teljesen felmelegítette a fürdőt. A padló nyílásain keresztül apró parázs darabok szállingóztak felfelé, melyből jó néhány a hajára hullott. Még mindig elképedt, mikor arra gondolt, hogy Hills képes volt a nyakába varrni két pisist. Egy kis idő múlva arra lett figyelmes, hogy felforrósodott a víz, ezért úgy döntött, hogy elhagyja a helyiséget.

Amikor felállt, megszédült a nagy melegtől, és a padlóra zuhant. Ugyanabban a pillanatban lángra kapott hosszú frizurája. Annyira meglepődött az események sorozatán, hogy csak pár perc múltán eszmélt rá, hogy a földön fekszik. Aztán szöget ütött a fejében egy gondolat. Apró varázslattal eloltotta a feje tetején keletkező tűzet, mely a lelkében kelt új életre, és teljesen elárasztotta bensőjét. Akkora gyilkolási vágy kerítette hatalmába, mely fizikai valóságot öltött. A levegő erősen vibrált, még a faluban lakó emberek is éreztek.

Paul és Hunk a raktár előtt tanakodott, mikor változást érzékeltek. Szinte egyszerre dermedtek meg attól a hatalmas erőtől, mely a semmiből bukkant elő, és sújtott le a környékre. A fürdő felé fordultak, ahol felcsapó lángokat láttak, melyet egy hangos csattanás követett. A mester kirúgta az ajtót, és kipirosodott bőrrel, füstölő hajjal, vörösen izzó szemmel, anyaszült meztelen indult el a tanítványaihoz. Még oda sem ért, mikor tenyerét feléjük fordította, amiből villámok cikáztak. Hirtelen ért el a gyerekekhez, akiknek idejük sem volt kitérni előle, csak álltak egy helyben, és farkasszemet néztek a madárcsicsergés hangot idéző támadással. Amikor elérte őket az elektromosság, az végigfutott rajtuk, amitől a ruhájuk füstöt, a testük össze-visszarázkódott. Látták a kék szikrákat, amint azok egyre lejjebb és lejjebb haladtak, majd a talajra leérve fekete kör alakú részt hagytak maguk után, melyek oly gyorsan tűntek el, ahogy megjelentek. Szerteágazó hajjal, szaggatott ruhával álltak egymással szemben. Szemükből hitetlenséget és rémületet lehetett kiolvasni, ahogy rájuk tört a felismerés, hogy mit történt. Paul próbált közelebb lépni társa felé, de mozgása lassúvá, darabossá vált, majd lába megbicsaklott, és térdre esett. Mielőtt elájult volna, még Hunkra pillantott, akinek fájdalomtól eltorzult az arca.

– Mégsem… bájitalt ivott – nyögte Hunk, és eldőlt, akár egy fa.

Ezután a mester morgolódva megfordult, és a ház felé vette az irányt. A fürdő előtt elhaladva egyetlen kézlegyintéssel eloltotta a lángokat.

Pár óra elteltével Paul magához tért, és szeme előtt a sötét égbolt terült el. Két hatalmas madár alakot pillantott meg, amint azok feléjük repültek. Még mindig homályosan látott, ezért ökölbe szorított kezével megdörzsölte a szemét. Mire ráeszmélt, hogy mit is néz, addigra a különös idegenek már le is szálltak. Közvetlen mellette értek földet, így jobban meg tudta figyelni őket. Amit ő madaraknak hit, az két ezüstpáncélba bújt, hatalmas, fehér szárnyú angyal volt. Az egyik, a rövid szőke hajú, egy aranyszínű szelencét tartott a kezében, aminek minden oldalát furcsa háromszög alakú jelek borították. Társa, aki hosszú fekete haját hátul lófarokba kötve hordta, tekintettét körbehordozta a tájon.

– Semmi sem változott – szólalt meg lenézően.

Paul felült, és a dobozt méregette, illetve az azon lévő képeket próbálta értelmezni. Még soha az életében nem találkozott ilyennel, ezért nem tudta eldönteni, hogy azok írásjelek, vagy esetleg valamit jelképező szimbólumok voltak.

– Na, ne már, meghaltunk! – kiáltott fel. – Azért, ezt nem érdemeltük – méltatlankodott tovább.

– Koyo Hime hol van? – kérdezte a kis ládikót tartó angyal.

– Mi? A mester is meghalt? – ráncolta a homlokát. – Végül is, megérdemelte – adott hangot véleményének.

Az égből érkezettek nem válaszoltak, egyetlen szó nélkül a romos épület felé vették az irányt. Paul legjobb barátja felé fordult, és jó erősen megrázta a vállát.

– Mi… mi történt? – kérdezte Hunk, mikor magához tért.

Paul röviden felvázolta a gyanúját, mely szerint nem biztos, hogy túlélték a támadást. Sőt, Koyo sem maradt életben. Ebben megerősítette az a tény is, hogy találkozott két angyallal.

– Csak szólok, hogy élünk. Ha meghaltunk volna, akkor nem fájna semmink, és nem a birtokon lennénk – sorolta az érveit Hunk.

– Van benne valami – gondolkodott el Paul. – Na, gyere, menjünk! – állt fel, és leporolta a ruháját.

– Hová? – húzta fel a szemöldökét Hunk.

– A két angyal után, akik a mestert keresték – magyarázta Paul, miközben próbált nyugodt maradni.

– Te semmiből nem tanulsz – sóhajtott lemondóan Hunk. – Az előbb majdnem meghaltunk a kíváncsiságod miatt, erre most megint leskelődnél. Inkább menjünk a szobánkba, és holnap bocsánatot kérünk – ajánlotta fel.

– Persze-persze. De téged nem érdekel, hogy mit keresnek itt? És… – gondolkodott el egy pillanatig – szerintem, még te sem láttál angyalokat. Vagy igen? Csak meglessük őket, és ott sem vagyunk – győzködte Hunkot.

– Nem, nem láttam még egyet sem. De csak egy pillantást vetünk rájuk, és utána eltűnünk onnan! – emelte fel az ujját Hunk.

– Rendben – egyezett bele.

– Hé, várj meg! – kiabált utána Hunk, mire barátja megállt.

– Jobb, ha csendben leszünk, és nem úgy csörtetünk, mint a vaddisznók – figyelmeztette Pault.

A két angyal belépett az ebédlőbe, ahol Koyo egy széken ült, és lábát az asztalra téve iszogatott.

– Látom, még mindig nem tanultatok meg kopogni – vetette oda teljes nyugalommal a nő.

– Hime, tudod, hogy nekünk nem kell kopogni – szólalt meg elnézően a rövid hajú angyal. –Akkor jövünk, amikor akarunk – mosolygott álszenten, miközben beszélt.

– Stett, élvezed a helyzetet, mi? – tette fel gúnyosan a kérdést. – Azonban egyet ne felejts el. Változnak az idők, és nem leszek örökké rab.

– Ebben igazad van, tényleg változnak a dolgok, és te nem rab, hanem halott leszel – hajolt közelebb hozzá Stett.

A mester már egy ideje érezte tanítványai jelenlétét, de az angyalok csak akkor figyeltek fel rájuk, mikor az ajtó felé fordultak. Koyo miközben felállt, észrevette, ahogy a két égi sokatmondóan egymásra pillantott. A nő rögtön egyesítette a mágikus, és a lelki erejét, hogy minél erősebb REU-t tudjon kibocsátani. Az égiek, Hime mögé néztek, ahol a sűrű fekete ködön át, egy hatalmas lila füstből álló ló ágaskodott feléjük. A támadás nem tartott tovább pár pillanatnál, de az ereje mindenkit lebénított. A két angyal nem tudott megmozdulni, úgy álltak egy helyben, akár kővé meredtek volna, míg Paul és Hunk térdre estek. Az egész házban csend honolt, csak a szapora légvételeket lehetett hallani.

– A szobátokba! – kiabálta el magát Koyo.

A két fiú először összerezzent a hangra, majd feltápászkodtak a földről, és kimért léptekkel a szobájukba mentek. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, a mester Stett felé fordult.

– Ha még egyszer arra gondolsz, amire az előbb, akkor figyelmeztetés nélkül végzek veled!

– Remélem, azzal tisztában vagy, hogy az egy halálos ítélet lenne a számodra – válaszolta az angyal teljes nyugalommal.

– Azt hiszed, megijesztettél? – horkant fel gúnyosan. – A kínzások, amiket átéltem rosszabbak voltak a halálnál.

– Mindegy is – sóhajtott fel Stett. – Nem azért jöttem, hogy téged hallgassalak, hanem küldetést teljesítek. Egy újabb fegyvert hoztam, zárd a többi közé – nyújtotta át a kezében tartott dobozt. – Ezzel a feladatunkat befejeztük. – A két égi megfordult, és gyorsan távoztak.

Koyo a kis ládikóval elsétált a raktárig. Ott megállt egy faajtó előtt, egyik kezét maga elé emelte, és a levegőben az óra mutató járásával megegyező irányban két kört írt le. A lakat halk kattanással kinyílt, majd a zsanérok mentén halványkék fény rajzolódott ki. Pár másodperc múlva feltárult előtte a bejárat.

Belépett, és végignézett a bent elhelyezett fegyvereken, melyek teljesen átlagos tárgyaknak tűntek. A kezében tartott volt az egyetlen, mely kilógott a sorból. A tároló túlsó végén lévő polchoz lépett, és a tetejére helyezte a szelencét. Nem szeretett égi vagy mágikus kellékek közelében lenni, mert azok a múltjára emlékeztették. Amikor végzett, sietve hagyta el a helyiséget.

Mire visszaért a házba, a két gyerek a konyhában az asztalnál ült, és várt rá.

– Ugye, angyalok voltak? – kérdezte izgatottan Paul.

– Igen, azok. De egyet jól jegyezzetek meg – emelete fel fenyegetően az egyik ujját –, jobb elkerülni őket. Nem olyan lények, amilyennek az emberek elképzelik. Ez az első lecke, amit meg kell tanulnotok. Értettétek? – nézett egyenesen a szemükbe.

– Igen – válaszolták egyszerre.

– Honnan ismered őket ennyire? – érdeklődött tovább Paul.

– Nem vagy egy kicsit kíváncsi? – vetette oda mérgesen. – Egyszer majd elmesélem, de most húzzatok a szobátokba! Ajánlom, hogy pihenéssel töltsétek az időt, mert holnap elkezdjük az edzést!

Felálltak, és mint a jól nevelt gyerekek betolták maguk után a széket. A szobájuk felé tartottak, amikor Paul hirtelen megállt, és a társa felé fordult. Hunk majdnem átesett rajta, de még idejében sikerült megkapaszkodnia az előtte álló vállába.

– Nem lenne baj, ha ma egy szobába aludnánk? – tette fel a kérdést Paul.

– Miért, félsz a sötétben? – lepődött meg Hunk.

– Nem vagyok valami jó a házimunkában, és hát… – lett egyre halkabb a hangja, míg végül csöndben maradt.

– Igen?

– Csak az egyiket sikerült kitakarítanom – fejezte be szorongva a mondatot Paul.

– Mintha előre éreztem volna, hogy ez lesz. Gondoltam is rá, hogy egy olyan úri fiú, mint te, nem fog végezni fél nap alatt. Na, mindegy, úgysincs más választásunk.

Épphogy a hajnal első sugarai elérték Paul és Hunk ablakát, mikor az ajtó nagy robajjal kivágódott, és berontott rajta a mester.

– Hasatokra süt a nap! Kelljetek, nyavalyások!

– A nap? Hisz’ még sötét van! – háborodott fel Hunk.

– A fejetekben van sötétség, nem odakint. Már a faluban is voltam, és hoztam egy kis darab cipót. Fél órát kaptok, hogy felöltözzetek és megreggelizettek – majd otthagyta őket.

Paul annyira fáradt volt, hogy az egészből nem érzékelt semmit, édesdeden szunyókált tovább. Hunk próbálta finoman felkelteni, de nem járt sikerrel, ezért megfogta a takarót, és lehúzta róla.

– Apa, még éjszaka van – morgolódott Paul, miközben újra magára terítette a pokrócot.

– Kelj már fel! – kiabálta Hunk a fülébe, és teljes erejéből megrázta a még mindig alvó fiút.

– Mi van már? – ült fel mérgesen Paul.

– Nem hallottad azt a nőt? – kérdezte lefitymálóan.

– Nem, miért?

– Kelj fel, kezdődik a kínzás – felelt Hunk egy lemondó sóhaj kíséretében.

Mindketten készülődni kezdtek. Új ruhákat vettek elő a csomagjukból, és felöltöztek. Mire kiértek a konyhába, már az asztalon várta őket a reggeli. Két tányéron egy-egy szelet kenyér, és alma volt előkészítve. Hunk a kezébe vett egy vékony szeletet, és tűnődve nézegette.

– Mi a baj? – kérdezte Paul.

– Míg te aludtál, addig az a boszorka ránk tört, és azt mondta, hogy hozott a faluból egy kis kenyeret.

– Ez tényleg kicsi. – Adott igazat neki, majd megfogta a saját adagját, és befalta.

– Gyors volt – jegyezte meg Hunk.

– Szerintem siess, mert még képes, és ezt is megeszi előlünk – adott egy jó tanácsot a társának.

Amint kiléptek az udvarra, egyből a szemük elé kapták a kezüket, mert a sötét lakás után úgy érezték, mintha a Nap meg akarná őket vakítani. A háztól nem messze Koyo állt. Lábával a porban dobolt, míg kezét a csípőjén tartotta, és úgy méregette őket, mintha gyilkolni készülne.

– Látjátok a bőrömet? – kiáltotta oda nekik.

A gyerekek közelebb léptek, és az eléjük nyújtott kar fölé hajoltak.

– Mit kéne látnunk? – érdeklődött Paul.

– Annyit vártam rátok, hogy teljesen lebarnultam. Már rég edzenetek kellene – förmedt rájuk.

– Mit fog tanítani nekünk? Hogy kell hatalmas villámokat szórni? – lett élénk Paul.

– Annál sokkal jobbat – mosolyodott el a mester, majd szó nélkül otthagyta őket, és a kihalt erdő felé vette az irányt.

Amikor elérték a szélét, Koyo lelassított, két bokornak megfogta az egymásra hajló ágait, és széthúzta, mely között egy nagyon vékony csapás terült el. Besétált a sötét ösvényre, és hagyta maga után összezáródni a bejáratott. A fiúk közelebb léptek, megismételték a nő mozdulatát, és követték őt. A fák lombkoronái sűrűn nőttek, a napfény csak kevés helyen tudott utat törni magának. Haladásukat lassította a földből kiálló gyökerek és gallyak összevisszasága, melyekbe minduntalan megbotlottak. Az út mentén a cserjék rendezetlen hajtásai megkarcolták őket, ruhájuk beleakadt, és néhol el is szakadt. Fél óra séta után a fák levelei egyre ritkultak, jobban átengedve a világosságot, így gyorsítottak a tempón, és nemsokára elértek egy kis rét széléhez.

Az egyik fa mellett megállt a nő, ahonnan már látni lehetett a tisztáson elterülő tó világoskék vízét. Nekitámaszkodott a fának, és ott várta a tanítványait. Amikor odaértek, Koyo kilépett a fényre, és a tó széléhez ment.

– Megérkeztünk. Itt fogjátok kezdeni az edzéseteket – szólalt meg, mikor már mind együtt voltak.

Paul és Hunk csendben tekintett körül, és azon gondolkodtak, hogy vajon mit fognak csinálni. Ugyan Hills mesélt nekik a durva kiképzésről, amit átélt, de részleteket nem árult el.

– Mit fogunk tanulni? – tette fel a kérdést Hunk.

– Láthatatlanná váltok – felelte egyszerűen a mester, mintha ép az aznapi időjárásról beszélgetnének.

– Láthatatlanná válunk? – kérdezett vissza Paul, mert azt hitte, rosszul hallott.

– Igen. Megmutatom, jól figyeljetek.

Hime lehajolt, nagyon lassan leguggolt, egy másodpercig a szemével a pásztázta a vizet, majd teljes nyugalommal belemártotta a kezét, és kivett egy halat. Ezután felmutatta, és úgy tartotta a gyerekek elé, mint valami trófeát.

– Látjátok? Így!

– De hát… – kereste Hunk a szavakat. – Az a baj, hogy láttuk.

– Megmagyarázom. Ti láttatok, de a hal nem. Vagyis, ha pontos akarok lenni, akkor úgy mondanám, hogy érzékelt. Szóval, nekem már megvan a reggelim. Most próbáljátok meg ti is – azzal egy picit hátrébb lépett.

A barátok közelebb merészkedtek a part széléhez, és lenéztek a vízre. Abban a pillanatban az összes hal elúszott.

– De még nem is láttak, máris elmenekültek – csattant fel mérgesen Paul.

– Persze, mert érezték a jelenléteket. Megpróbálom másképp mondani – sóhajtott. Egy ideig szó nélkül bámult maga elé, mielőtt újra megszólalt volna. – Megesett már veletek, hogy olyan érzésetek volt, mintha valaki figyelne titeket?

– Igen, velem már megtörtént – vágta rá Hunk.

– Velem is – csatlakozott társához Paul.

– Na, a halak is így érzékelnek titeket. Sőt, sokkal erősebb ez a képességük, mint az embereknek. Értitek már? A REU pont ennek az ellenkezője, mert ahhoz sok érzelem, és mágikus erő szükséges. Most viszont mindkettőt el kell rejtenetek. Ez az első lépés afelé, hogy elsajátítsátok.

– De mester, váljunk láthatatlanná? – csodálkozott Hunk.

– Ez a technika csak úgy működik, ha nem lát, nem hall, nem érzékel titeket a hal. Ezt úgy éritek el, ha nem gondoltok semmire, és nem éreztek semmit. Ürítsétek ki a lelketeket, szellemeteket, nyugodtan mozogjatok, hogy ne hívjátok fel magatokra a figyelmet – magyarázta türelmesen Koyo.

– Ez egyszerű – lelkendezett Paul.

– Igen. Hillsnek három hónapjába került megtanulni. Nektek ugyanennyi időt adok, ha nem sikerül, akkor mehetek vissza oda, ahonnan jöttetek.

– Megpróbálhatom? – kérdezte Hunk.

– Az edzés elkezdődött. Délben gyertek vissza, és készítsetek ebédet – adta ki az utasítást. Majd úgy tett, mintha ott hagyná őket. Amikor elért az erdő szélére, megállt, és onnan figyelte a fiúkat.

Hunk csukott szemmel egy helyben ült, majd kényelmesen felállt és a víz széléhez sétált. Lassan lehajolt, lomha mozgással kinyújtotta a kezét. Már a markában fogta a halat, amikor az ficánkolt egyet, és kicsúszott az ujjai közül.

– A fenébe – káromkodott Hunk.

A nő felugrott az erdő szélén álló egyik fa vastagabb ágára, és onnan figyelte a két gyereket. Ledöbbent, hogy még csak most kezdték, és Hunk már idáig eljutott. Hillst sem sorolta a tehetségtelen tanítványai közé, de még neki is hetek kellettek, mire egyáltalán úgy meg tudta közelíteni a part szélét, hogy a halak ne rebbenjenek szét. Felvetődött benne, hogy a révész tényleg két különleges tehetséggel megáldott gyermeket hozott el hozzá. Soha nem gondolta volna, hogy bármelyikükben ekkora mágia lakozik. Hunk még párszor nekirugaszkodott a feladatnak, de mindig ugyanaz lett a vége. Egy idő után a mester megunta, és haza ment.

Paul és Hunk annyira gyakoroltak, hogy észre sem vették, mennyire elrepült az idő. Mire észbe kaptak, már elmúlt dél, ezért sietve indultak a házhoz. Paul az inge alját feltűrte, és oda tette a nap folyamán gyűjtőt gombákat. Miközben futott egy-egy darab leesett a földre, ezért sokszor meg kellett állnia, hogy felvegye a lehullott darabokat.

– Hagyd, gyere már! – kiabált rá Hunk.

– Jó, de akkor mit eszünk?

– Biztos, hogy főzött valamit Koyo – bizakodott Hunk.

– Az a boszorka? – horkant fel Paul. – Nem emlékszel, mit mondott? Az lesz az ebéd, amit fogunk.

– Késésben vagyunk. Örülhetünk, ha nem üt ki megint – akadékoskodott tovább Hunk.

– Te menj előre, majd beérlek – fordított hátat sértődötten Paul.

– Jól van – sóhajtott Hunk –, csak haladjunk. – Lehajolt és segített Paulnak felszedni az elgurult ebédnek valót.

Mielőtt a házhoz értek, megálltak a verandán, és egy helyre szórták a ruhájukba rejtett gombákat. Az ajtón átlépve a mesterüket az ebédlőben találták, aki egy koszos pohárból iszogatott.

– Na, sikerült? Fogatatok valamit? – érdeklődött.

Paul lemondóan tárta szét a kezét, míg Hunk csalódottan csóválta a fejét.

– Keressetek valami ennivalót, és utána folytatjuk az edzést – intett fejével a kamra felé.

– A mesternek is csinálunk valamit – ajánlotta fel Hunk.

– Én már ettem – jött a mogorva felelet.

A fiúk a ház elől felszedték az egy halomban lévő gombákat, és azzal tértek vissza.

– Ugye, hogy jó ötlet volt kaját szerezni? – kérdezte büszkén Paul.

– Jó, belátom, volt értelme annak, hogy kóricáltál.

A konyhába érve, rögtön nekiláttak az ebéd elkészítéséhez. Míg Hunk a gombák pucolásával foglalatoskodott, addig Paul elment fáért. Mire visszaért, Hunk egy lábost tett a sparherd tetejére, és abba szórta a gombákat. Paul pár fahasábot betett a tűzhely nyílásába, majd Hunk kinyújtotta a kezét, mire azok meggyulladtak.

Egy kis idő elteltével az étkezőben ülő Hime megérezte a sült gomba illatát. Felállt, és a konyhához sétált. Épp belépett volna, mikor meghallotta a gyerekek beszélgetését.

– Csavargás helyett, inkább gyakorolnod kellett volna. Ez nagyon fontos, ez a REU alapja – fedte meg barátját Hunk.

– De hát, gyakoroltam. Három halat is fogtam – dohogott Paul.

– Igen, de mindegyiket visszaejtetted – emlékeztette barátját.

– Nem tudom, hogy a mester keze közül, hogy nem csúszott ki az a nyálkás hal – értetlenkedett Paul.

– Legközelebb megmutatom, hogy kell megfogni őket, és akkor eszünk egy jót – bátorította Hunk.

– Az nem ártana, mert ha így folytatjuk, éhen fogunk halni – dünnyögte az orra alatt Paul.

Az ajtófélfa takarásában álló nő megdöbbenve hallgatta őket. Eddig senkinek sem sikerült egy nap után az, ami Hunknak. Azon morfondírozott, hogy egy olyan fiatal, virgonc, tűzrevaló gyerek, aki egy percig sem képes megülni, hogy tudott láthatatlanná válni? Ha Paul is felzárkózik, és így haladnak, akkor nem sok idő kell ahhoz, hogy elkezdhesse velük az igazi edzést. Erre a gondolatra elmosolyodott, és belépett a konyhába.

– Jó illatokat érzek – szippantott mélyet a levegőből. – Mégis megkóstolnám, amit kotyvasztottatok.

Hunk levett a polcról egy tányért, rápakolt pár szem sült gombát, és Koyo kezébe adta.

– Köszönöm – vette el az ételt.

– Azt hittem, azért jött, mert hiányoztunk? – szemtelenkedett Paul.

– Csak annyira, mint mókusnak az erdőtűz! – lett ideges Koyo. – Ahogy befejeztétek, gyertek ki, mert még nincs vége a mai napnak – és elhagyta a helyiséget.

Amint végeztek az evéssel, elpakoltak maguk után, majd kimentek az udvarra. A kiképzőjük a ház előtt, egy kidőlt fa rönkjén ülve türelmetlenül várt rájuk.

– Mit tartott ilyen sokáig? Ennyi idő, míg elmajszoltok pár szem gombát? – kérdezte ingerülten.

– Nem pihenhetnénk egy picit ebéd után? – ásított nagyot Paul.

– Mik vagytok ti, csecsemők? Néhány falattól elálmosodtatok? Akkor majd ritkábban esztek! – kelt ki magából a mester.

– Nem erről van szó, csak este keveset aludtunk – tette fel a kezét védekezően Hunk.

– És mégis, kinek a hibája, hogy éjnek évadján, az udvaron fetrengtettek? Talán az enyém?

Meg sem várta a választ, hanem hátat fordított nekik, elővett két hatalmas fejszét, és mindkettőjük kezébe belenyomott egyet.

– Mit csináljunk vele? Ezek rozsdásak – duzzogott Hunk.

– Szerintetek? Az összes fát, amit itt láttok – mutatott körbe – ezzel kell felvágnotok.

– Az őszeset? – hitetlenkedett Paul.

– Igen – bólintott Koyo.

– Ezekkel legfeljebb csak agyonverni lehet valakit, nem fát vágni! – akadt ki Hunk.

A nő felemelt a földről egy nagyobb darabot, és rátette a tönkre. Hunk kezéből kivette a fokost, felemelte azt, és lesújtott. Az épphogy hozzáért a fához, máris kettévált.

– Látjátok, nem lehetetlen – húzta ki magát.

– Ezt, hogy csinálta? – ámult el Hunk.

– Egyszerű, varázserővel töltöttem fel – rántotta meg lazán a vállát.

Paul közelebb lépett a már szétvágott fához, és ő is megpróbálta. De a szekerce tompa éle lepattant a tuskóról, és annak visszaugró erejétől megfájdult válla. Egyik kezével azt szorongatta, miközben gyilkos pillantásokat mért a nőre.

– Te féleszű, mondtam, hogy töltsd fel mágiával! – kiabált vele a mester. Egy percnyi csend után, nyugodtabban folytatta: – Képzeljétek el, ahogy a varázserőtök a véretekkel együtt kering a testetekben. Koncentráljatok erre, utána a kezeteken keresztül irányítsátok a baltába a mágiátokat. Ha ez sikerül, akkor kísérletezzétek ki, hogy mennyi erő kell a rönk elvágásához. Ha ez megvan, akkor próbáljátok meg.

Miközben beszélt felemelte a kezében tartott fejszét, aminek az éle lilán világított. Aztán nagy erővel rácsapott egy újabb fadarabra, ami szétrobbant. Mindkét fiú csöndben állt, és hitetlenkedve bámultak Koyora, aki ezután visszaadta Hunknak a szerszámot, és kényelembe helyezte magát az egy kidőlt fa törzsén. A fejével intett nekik, hogy kezdhetik az edzést.

Néhány óra elteltével a gyerekek még mindig gyakoroltak. Először Paulnak sikerült mágiát küldenie a bárdjába. Az apró sikertől fellelkesülve, megpróbálkozott egy hasáb kettévágásával. Az ereje csak arra volt elég, hogy a fába belehasítson.

A tóparti, és a mostani edzés eredményét összevetve, a nő épp el akarta könyvelni, hogy Paul a tehetségesebb, amikor egyszeriben nagy varázserőt érzett. A tanítványai felé fordult, és azt látta, hogy Hunk csukott szemmel állt egy farönk előtt, miközben vibrált körülötte a levegő. Ezután hatalmas lángcsóvák jelentek meg, melyek a fiú testéből indultak, és lángba borították a környezetét. Koyo felugrott a helyéről, hogy Pault kimenekítse a felé tartó lángok elől, amikor a fiú kinyújtotta a karját, tenyerét Hunk felé fordította és egy pajzsot emelt saját maga elé. A nő földbe gyökerezett lábbal figyelte őket. Az lepte meg a legjobban, hogy Paul nem ijedt meg barátja erejétől, helyette egy szívből jövő mosolyt küldött felé, mint aki büszke rá.

Néhány perc elteltével Hunk lángcsóvái egyre intenzívebbek lettek, és a formája is megváltozott. Egyre koncentráltabbnak tűnt, és a végén egy hosszú, vörös nyíl alakját vette fel. Hunk összeráncolta a homlokát, majd pár pillanat múlva lecsapott az előtte álló hasábra, mely sok apró, tüzes darabban hullott alá. A nagy erőfeszítéstől Hunk eszméletlenül terült el a földön. Paul a barátjához sietett, és a mellkasára hajolt. Amikor meghallotta Hunk halk, de egyenletes szívverését, megnyugodott, hogy nem hallt meg, csak a kimerültségtől ájult el.

Koyo nem messze tőlük ugrásra készen szemlélte az eseményeket. Elképedt tanítványai váratlan erejétől, és úgy tűnt számára, hogy ez nem először esett meg velük. Olyan érzése támadt, mintha nem kezdők lennének, hanem egy összeszokott párost látna.