Két véletlen

Egy kora őszi nap a professzor Jack Edwards a munkahelye felé sétált. Mindig is szerette a természetet, így a város forgatagában is szívesen közlekedett gyalog. Kivételesen időben indult el otthonról, így nem sietett. Lassan lépdelve, gondolataiba mélyedve, szemlélte az oly hőn szeretett városát. Az ő városát. Ismert minden utcát, sikátort, teret, cukrászdát. Itt élte le az életét, innen indult el karrierje a csúcspontja felé. Ez a város adott neki mindent, amit elért.

Zuhogott az eső, de ez nem akadályozta abban, hogy mint minden reggel, aznap is kiélvezze a természet szépségeit. Egyik kezével esernyőjét tartotta a feje fölé, míg a másikban a nemrégiben vásárolt, még meleg kávéját tartotta. Hátán a táskájával kényelmes tempóban sétált. Minden nap ugyanazon az útvonalon ment végig, ugyanabban a presszóban vette meg a kávéját, ugyanabban a kirakatüvegben szemlélte meg saját tökéletes lényét. Elért a szokott kirakathoz, megállt, és belenézett. Csak állt és nézett maga elé. Nem a kirakott táskák, kabátok keltették fel az érdeklődését, hanem saját maga. Pont úgy, mint azelőtt minden áldott nap. Mint mindig, úgy most is megállapította, hogy szívdöglesztően néz ki. Ő a kutatók mintapéldánya, hisz’ nemcsak az eszét, de a testét is napi rendszerességgel edzi. Ennek tudta be azt, hogy negyven felett is futottak utána a lányok, a nők, sőt, még a férjezett asszonyok is. Na meg azért, mert ő volt a világ megmentője. Mégis úgy érezte, hogy ez az apró tény eltörpül az ő szellemi és testi adottságaihoz képest.

Elmélkedését egy hangos dudaszó szakította félbe. Rápillantott a karórájára, és meglepődve vette észre, hogy hiába indult el időben, mégis késésben van. Megszaporázta lépteit, és kicsit csalódottan állapította meg, hogy aznap is el fog késni, ami már a napi rutinjához tartozott. Bár ez nem igazán érdekelte, mert mindenből próbálta a lehető legjobbat kihozni, illetve mindenben a jót meglátni. Kimondottan vidám ember hírében állt, ami igaz is volt, hiszen nem vetette meg és nem tartott vissza magától semmi jót.

Szeretett ő mindent, ami létezett: a tavaszt, a nyarat, a telet, az esőt, a havat, a napsütést, a nappalokat, az éjszakákat, az embereket. De legfőképp saját magát. Csak egyetlen apró dolgot változtatott volna meg magán, mégpedig a nevét. Úgy érezte, egy olyan kitűnő férfihoz, mint ő, nem illet ez a semmitmondó név. Sokkal kifejezőbb lett volna számára az Eliot, vagy az Edward, hisz’ mindkettő oly előkelő, akár ő maga.

Már csak pár sarokra járt a munkahelyétől, amikor a szürke fátyolfelhők mögül a Nap apró fénysugarai utat törtek maguknak. Megállt egy pillanatra, vett egy mély levegőt, mosolyra húzta a száját, és tovább lépdelt a laboratórium felé.

Amikor a főkapuhoz ért, a biztonsági őrnek felmutatta a beléptető kártyáját.

– Elkérhetném? – kérdezte az őr.

– Persze. – És odanyújtotta.

Miután az őr elvette, összehasonlította Jacket a kártyán lévő képpel, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg ő szerepel-e a rajta. Eközben a professzor türelmetlenül várta, hogy mikor mehet be a komplexumba. Rosszul esett neki, hogy már egy sima biztonsági őr sem ismeri fel. Úgy érezte, kezd megcsappanni körülötte az érdeklődés, annak ellenére, hogy pár éve ő mentette meg az egész világot egy katasztrófától. Igaz, véletlen, de nem ez volt a lényeg. Arra gondolt, hogy azok voltak a szép idők, mikor még minden újság, tévé vele szeretett volna interjút készíteni, mindenki a kegyeit kereste. Szinte sztár volt! Még Nobel-díjra is jelölték! Igaz, nem kapta meg, de jelölték.

– Tessék, uram! További kellemes napot kívánok! – nyújtotta Jack felé a kis plasztikkártyát.

– Köszönöm – vette el a beléptetőjét, és már ment is tovább.

Minél előbb be akart érni a saját kis szentélyébe, az irodájába, ahol mindig megnyugvást talált egy-egy ilyen esett után. Végigsétált a járdán, majd belépett a főépület forgóajtaján. Bal kézre tőle egy kis fülkében Jimmy a portás ült.

– Jó napot, uram! – köszönt.

Jack csak a kezével intett, hogy hallotta és viszonozza a jókívánságot. Most nem akaródzott neki, hogy bárkivel is beszéljen. Eléggé megviselte a kapunál történt apróság. Egyenesen továbbment a folyóson, míg elért a liftig. Ott elfordult jobbra, ahol az ajtót benyomva a lépcsőházba ért. Felment az első emeletre, és egyből az irodája felé indult. Ahogy benyitott, egyből meglátta a kollégáját, és egyben legjobb barátját Dr. Benito Mariat. Edwards nem köszönt, csak csendben odasétált a sarokban álló ruhafogashoz, és ráakasztotta a kabátját. Táskáját a mellette álló szekrény tetejére rakta, majd az asztalához lépett, és a saját fényképe mellé letette a kávéját. Leült a székébe, és csak nézett maga elé. Benito nem szólt egy szót sem. Ismerte már annyira, hogy tudta, ha nem köszön, és a nevével sem kezd el viccelődni, akkor történt valami, ami legjobb barátját lelkileg felzaklatta. Ezért inkább újból a papírhalom fölé hajolt, és folytatta munkáját. A csöndet néha egy-egy, a professzor irányából érkező mély, gyászos sóhaj szakította meg. Amikor már Maria nem bírta, felnézett papírjai közül.

– Na, ki vele, mi a baj?

– Semmi, semmi. Igazán semmi. – És egy újabbat sóhajtott.

– Aha, persze. Engem ne etess! Ismerlek már! Meg amúgy is, úgy sóhajtozol itt nekem, mint egy szerelmes bakfis az első éjszaka után. Szóval, ki vele!

Jack ránézett, és mérlegelte, hogy elmondja-e a történteket. De tudta, ha nem teszi, akkor Maria addig nem hagyja békén, míg mindent el nem mond. Vett egy mély levegőt, és mesélni kezdett.

– Láttad a kapunál a biztonsági őrt? – kérdezte.

– Persze. Mi van vele?

– Azt hiszem, nem kedvelem.

– Mi az, hogy azt hiszem?

– Jó, akkor nem kedvelem – jelentette ki határozottan Jack.

– És mégis mit ártott neked az a szegény pára, hogy már most, az első napján elásta magát előtted? – lepődött meg Maria.

– Elkérte a beléptető kártyám.

– És?

– Ergo, nem tudja, hogy ki vagyok.

– És? – vonta fel a szemöldökét Benito. Ő ismerte a legjobban Jacket, de mint oly sokszor, most sem értette barátja észjárását.

– Mit nem értesz azon, hogy nem tudja, hogy ki vagyok?

– Már ne is haragudj, de miért is kéne tudnia? Ez az első napja, nem ismerhet rögtön mindenkit.

– De én nem mindenki vagyok! Én vagyok a fúziós reaktor szülőatyja, mely az egyes atommagok egyesülésekor létrejövő energiatöbbletet hasznosítja! Én találtam fel! – háborodott fel Jack.

– Igaz, te a nagy Jack Edwards vagy. Hogy is felejthettem el? – tette fel a költői kérdést.

– Te is tudod, hogy nem így értettem. Csak úgy érzem, hogy azért, amit a világért tettem, járna egy kis elismerés, egy kis figyelem!

– Figyelj, ezt már megbeszéltük egy párszor. Kérlek, ne légy ennyire öntelt, és ne menjünk bele megint.

Jack erre már nem válaszolt. Inkább csendben maradt, mert tudta, bármit mond, az úgysem változtat Benito véleményén. Gondolataiba mélyedve a múlton rágódott. Eszébe jutott, hogy mikor és hogy is kezdődött az egész. Az ötlet még tíz éve pattant ki a fejéből, mikor egy cikket olvasott a Nap és csillagok energiahasználatáról. Arra gondolt, hogy ez sokkal környezetkímélőbb megoldás, mint a hagyományos urán alapú atomerőmű, hisz’ itt nincs nagy mennyiségű sugárzó hulladék. Bár van pár hátránya is, mint például, ahhoz hogy üzemeljen, szupravezető mágnesek kellenek, és ha valami rosszul sül el a kísérletek során, akkor igencsak felbolydulhat a világ mágneses tere. Meg nem olcsó mulatság egy ilyen kísérlet. Végül sikerült befektetőket találnia, és így hét éve elindulhatott a projekt. De mivel sikeresnek bizonyultak a kísérletek, három éve még egy laboratóriumot létrehoztak. A múlt eseményeiből az asztalán lévő telefon csörgése hozta vissza. Megrázta a fejét, hogy egy kicsit kitisztuljon, majd a kagylóért nyúlt.

– Edwards – szólt bele egykedvűen.

– Üdvözlöm, professzor úr Melinda Igt vagyok, az igazgató asszisztense. Az igazgató arra kéri, hogy sürgősen menjen be hozzá.

Felállt, és egy szó nélkül otthagyta kollégáját. Felsétált a negyedik emeltre. Belépett az előtérbe, ahol a titkárnő az asztala mögött ült. Odament hozzá.

– Állítólag keresnek.

– Nem is kicsit. Siessen! A főnök már várja!

– Jól van, jól van. Hova ez a nagy sietség? Történt valami?

– Nem tudom, nem kötötték az orromra. De menjen már! – sürgette Jacket.

Odalépett az ajtóhoz, és kopogtatni akart, amikor az magától kinyílt. Egy kék FBI egyenruhába öltözött férfival találta szembe magát. A kék ruhás arrébb állt, hogy ő be tudjon menni. Belépett, és szemközt az ablak előtt, az íróasztala mögött ülve meglátta Mr. John Grahamet, az egész komplexum igazgatóját. A szobában bal kéznél az egész falat egy könyvespolc foglalta el. Annak támaszkodva állt még egy szintén FBI egyenruhát viselő nő. A férfi, akibe majdnem beleütközött, becsukta az ajtót, és a nő mellé sétált. Jack tett két lépést előre.

– Végre, hogy itt van! – szólította meg Mr. Graham.

– Hívatott?

– Azért van itt.

– Esetleg valami baj van? – tért a lényegre Jack. Nem mindennap kellett sürgősen az igazgató irodájába rohangásznia. Csak akkor, ha esetleg valami probléma adódott.

– Nem is kicsi. Rövid és tömör leszek, mert igen fontos az ügy. Mint látja, az FBI is megtisztelt a jelenlétével. De kérem, üljön le.

Edwards tagadólag megrázta a fejét. Nem szeretett volna sokáig maradni, de volt egy megérzése, hogy ez nem egy hétköznapi beszélgetés lesz.

– Professzor úr, higgyen nekem, magának lesz könnyebb, hogyha leül – szólt az igazgató, és kezeivel beletúrt sötétbarna hajába. Közben a két FBI ügynök, Mr. Graham mellé állt.

Jack arrébb húzta az egyik széket, és leült. Elég kényelmetlenül érezte magát. Nem tudta elképzelni, hogy mi történhetett, ami ennyire fontos, hogy még a hatóságokat is bevonta a cég. De valami azt súgta neki, hogy nem akarja hallani azt, amit most mondani fognak neki.

– Mr. Edwards, a segítségére van szükségünk. A másik laboratóriumban történt egy kis baleset – szólalt meg az idegen férfi.

– És nekem mi közöm hozzá? – nézett rá értetlenül.

– Emlékszik az öt évvel ezelőtti eseményekre?

– Persze, ha akarnám, sem tudnám elfelejteni.

– Rendben. Akkor már van fogalma róla, hogy mivel állunk szemben. Úgy néz ki, hogy jelen pillanatban ugyanaz történik ott is, mint anno itt. Ezért kérem, minél előbb szedje össze, ami kell, és jöjjön velünk.

– Ennyire súlyos a helyzet?

– Az ottani kollégái szerint igen. Ne húzzuk az időt. Minél előbb pakolja össze a szükséges felszerelést, és jöjjön. A ház előtt áll a kocsi, azzal majd elvisszük.

Edwards nem mozdult, nem tudott mozdulni. Egyszerűen letaglózta a hír, hogy megint megtörtént.

– Mr. Edwards, jól van? Egy picit, mintha elsápadt volna.

– Persze, persze, jól vagyok. Csak ez olyan…Olyan hirtelen jött. Csak egy pillanatot kérek.

– Megértem, de maga is értse meg, nincs vesztegetni való időnk.

– Rendben, öt perc, és mehetünk. – Majd felállt és elindult az ajtó felé.

Minél előbb egyedül akart lenni, hogy egy picit lehiggadjon, és átgondolja a dolgokat. Bekövetkezett az, amitől már egy ideje félt, hogy újból megtörténik az az öt évvel ezelőtti balesett. Amint kilépett az irodából, egyből a lépcsőház felé vette az irányt. Ahogy becsukódott mögötte a lépcsőház ajtaja nekidőlt, és kifújta a levegőt. Csak akkor vette észre, hogy már jó ideje bent tartotta. Megrohanták az emlékek arról, amikor hősnek lett kikiáltva. Az a nap sem kezdődött másképp, mint a többi. Felkelt, elkészülődött, végigsétált a városon, megvette a szokásos kávéját, megnézte magát a kirakatba, beért a munkahelyére, váltott pár szót Benitoval, majd leült az asztalához. A mellette lévő panelen elindította a napi rutinteszteket. Nem is történt semmi érdekes, egészen addig, amíg pár óra múlva fülsüketítő sípolásra kapta fel a fejét. Annyira belemerült a munkájába, hogy már csak arra lett figyelmes, hogy mindenki rohangált. A nők sikoltoztak, és az ő kis szentélyét többen is megszentségtelenítették. Beniton kívül szinte senkit nem tűrt meg maga mellett.

Akkor viszont arra eszmélt, hogy vagy tízen állnak bent az egyébként sem nagy helyiségben. Felnézett és mire észbe kapott, már többen az ajtóból kiabálva követelték tőle, hogy tegyen valamit, ha nem akarja, hogy felrobbanjanak.

Olyan történt, aminek elvileg lehetetlennek kellett lennie. Az egyik reaktor túlmelegedett, a szabályozó és az automatikus lekapcsoló rendszer pedig egész egyszerűen nem működött. Pedig ez nem történhetett volna meg, hisz’ mindkettő úgy lett kialakítva, hogy még a vészjelzés előtt működésbe lépjenek. Igaz, már a katasztrófa előtt is voltak figyelmeztető jelek, de nem vette őket figyelembe. Felállt az asztaltól, és elöntötte a hideg veríték, a gyomra görcsbe rándult az idegességtől. Úgy, mint a többiek ő is pánikba esett. Ha tényleg felrobbant volna a reaktor, és az a rengeteg szupravezető mágnes elszabadul, akkor az teljesen megfordítja a Föld mágneses pólusait, ami szinte az egész emberiség jövőjét megpecsételte volna.

Míg a többiek egymás hibáztatásával voltak elfoglalva, ő megpróbálta összeszedni magát, és elkezdeni gondolkodni. Járkálni kezdett, és azon agyalt, hogy hogyan állíthatná le az egészet. Egy kis idő múltán odalépett az asztala széléhez, ahonnan húsz centire álltak a főpanelek. Azon morfondírozott, hogy melyik biztosítékot húzza ki. Miközben így állt lehajtott fejjel, Benito a háta mögé lépett, és a vállára tette a kezét. Ettől annyira megijedt, hogy egyetlen mozdulattal leverte a kávéját, ami egyenesen a főpanelek közt landolt. Zárlatot kapott az egész rendszer és magától leállt. Amikor végre csend lett, és ez egy pillanatnyi döbbenetet okozott, kivette a panelek közül a kávés poharat, és visszaállította a helyére. Azóta mindenki abban a tévhitben élt, hogy ő tett valamit, ami miatt megmenekültek. Akkor, ott hős lett.

Soha senkinek, nem mondta el az igazságot. Sőt, rá két évre még ő kezdeményezte, hogy építsék meg a második kísérleti bázist.

Az ajtónak támaszkodva, ahogy lelki szemei előtt végigpörögtek az események, életében először bűntudata támadt. Legszívesebben a földre rogyva zokogott volna, akár egy kisgyerek. De össze kellett szednie magát, hiszen több millió ember élete függőt tőle. Valamit ki kellet, hogy találjon, mert ahhoz kétsége sem fért, hogy kétszer ugyanaz nem fogja őket megmenteni.

Elindult az irodájába, hogy összeszedje azt a felszerelést, ami nem is létezett. Jobb ötlet híján arra a következtetésre jutott, hogy megint megpróbálkozik a kávéval. Bár a végeredmény felől igen erős kételyei támadtak. A szentélyébe érve Benito már várta. Jack is tudta, hogy a hírek gyorsabban terjednek, mint ahogy ember futni képes, így nem lepődött meg, mikor barátja izgatott hangon szólt hozzá.

– Szerinted, meneküljek?

– És mégis hová mennél? – kérdezett vissza gúnyosan.

– Gondoltam, majd te megmondod.

– Ne haragudj, de nekem erre nincs időm. Mennem kell, nemsokára jövök. – És szó nélkül otthagyta kollégáját.

Amikor leért az épület elé, a két FBI ügynök már türelmetlenül várt rá. Egyik lábukról a másikra lépdeltek, és fél percenként az órájukat nézték. Amint meglátták, nyitották is a kocsi ajtaját, hogy szálljon be. Mire Jack elhelyezkedett a hátsó ülésen, már a két ügynök is az autóban ült. Indítottak, és Edwards már csak arra figyelt fel, hogy a várost is elhagyták. Ekkor rátört a félelem, hogy mi lesz, ha nem sikerül a terve. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy talán elmondhatná az igazságot. Bevallhatná, hogy ő nem hős, csupán egy csaló, aki a véletlennek köszönheti a szerencséjét. De jobban belegondolt a dologba, és végül úgy döntött, hogyha már elkezdte, akkor végigjátssza a színdarabot. Ha nem sikerül megoldania a reaktor lehűtését, akkor oly mindegy, hogy igazat mondott vagy sem. Szóval, egyetlen megoldása maradt, hogy a kávéjával próbálkozik, imádkozik Istenhez és bízik a jó szerencséjében. Erről jutott eszébe a kávéja. Mindenütt kereste, de nem találta. A nagy sietségben ottfelejtette az íróasztalán. Valahonnan pedig szereznie kellett, mégpedig sürgősen. Már lassan elérték a várost, ahol a másik komplexum állt, ezért úgy gondolta ideje szólnia a két ügynöknek, hogy nagyon nagy szüksége van egy csésze feketére.

– A városban, majd megállhatnánk egy pillanatra?

– Minek, nehogy azt mondja, hogy most kell vizelnie? – kérdezte a nő.

– Dehogy. Csak irtózatosan jólesne egy igazi feketekávé.

– Ezt most nem mondja komolyan? – jött a felháborodott kérdés.

– De, a lehető legkomolyabban mondom.

– Figyelj, Limbs, ha akar egy kávét a halála előtt, ám legyen. Ne vegyük el egy ember utolsó kívánságát – szólt közbe a másik ügynök is.

– Te megbuggyantál? Azt még megértem, hogy a mi kis profunk nem százas, mert egyik sem fut négy keréken, de hogy még te is társulsz hozzá!

– Most mit izélsz? Jön a világvége, most neked nem mindegy, hogy egy feketével akarja várni, vagy anélkül? Azon a két percen már nem múlik. És amúgy is, most nekem is jólesne egy.

– Komolyan mondom, összekötlek vele. De legyen, nem állok le vitázni. Jó lesz így kisasszony? – szólt hátra Edwardsnak.

– Persze, tökéletes. – És nem állta meg, hogy ne vágjon egy grimaszt.

Ahogy beértek a városba, az első benzinkútnál megálltak, Limbs kiszállt, hogy vegyen két kávét. Amikor visszaért, az egyiket Jack kezébe nyomta, a másikat megtartotta magának. Társa nem állta meg szó nélkül.

– Az az enyém.

– Te vezetsz. Én iszom. Ennyi.

– Kösz, jó fej vagy.

– Neked bármikor. – És rámosolygott a férfira.

Többet nem szóltak egymáshoz, mindegyikük visszavonult a saját kis világába. Még jó negyed óra volt hátra az útból, mely síri csendben telt. A férfi vezetett, Limbs az ablakon nézett kifelé, míg Jack úgy szorongatta kezében a kapott csészét, mintha az élete múlott volna rajta. Mind a hárman tisztában voltak vele, hogy hiába történt az előbbi közjáték, nem kicsi a tét. A kocsiban szinte tapintani lehetett a feszültséget.

Amikor megérkeztek, egyből nyílt a főkapu. Nem kellett igazolni magukat, már várták őket. Minden nehézség nélkül végighajtottak a feljárón, és beálltak a parkolóba. Kiszálltak, és elindultak a főbejárat felé. Ahogy haladtak, az emberek utat engedtek nekik. A bejáratnál a portás már nyitotta nekik az ajtót. Mielőtt az épületbe léptek volna, Jack megállt egy pillanatra és visszanézett.

– Miért nem menekülnek el az emberek? – kérdezte a portástól.

– Látja uram. Tudták, hogy jön. De ne higgye, hogy mindenki magára vár. Nézze csak, ott a jobb oldalt futókat, na ők menekülnek, a középen rohangászók, ők az értékeket menekítik. A másik, a baloldalon álldogálok pedig valószínűleg sokkot kaptak.

Jack végig követte a szemével, amit a portás mondott neki, majd értetlenül ránézett a férfira.

– Ez komoly? Csoportokba gyűjtötték az embereket?

– Á, nem kellett, mentek ők maguktól is.

– Jesszus! Nagy baj az agybaj – fakadt ki, majd megfordult és elindult az első emeltre. Ez nem tűnt egy egyszerű feladatnak, mert az épületből még mindig özönlöttek kifelé az emberek. A két ügynök Jack elé állt, úgy indultak el. Mindent megtettek annak érdekében, hogy a menekülő, kiabáló, rohangáló emberek ne állják a professzor útját. A liftet nem tudták használni, azt ilyen esetekben mindig lezárták.

Edwards ismerte az utat, mert mindkét épület ugyanazzal az alaprajzzal rendelkezett. Amikor felértek az első emeltre, a megbízott kutató irodája felé vették az irányt. Amint beléptek, Jacket ugyanaz a kép fogadta, mint öt éve a saját irodájában. Egymással ordítozó, vitatkozó embereket látott mindenhol. Valahol ezt egy szerencsés véletlennek tartotta, mert így el tudott vegyülni a tömegben, és reménykedett, hogy senki nem szúrja ki azt, amire készül. Mielőtt a két ügynök észrevehette volna, odasietett a főpanelhoz, letekerte a kezében szorongatott pohár tetejét, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, ráöntötte a tartalmát.

Majd egy picit hátrébb állt, és várta a hatást. És semmi. Nem történt semmi. Leverte a víz, elsápadt, a szíve örült tempót diktált, és hogy teljes legyen a kép, még a világ is forogni kezdett vele. Azt mondogatta magának, hogy nem, ez nem lehet igaz. Nem hitte el, hogy ennek így kell végződnie. Meg kellett kapaszkodnia a mellette álló szék támlájába, nehogy elessen.

Csak lassan nyerte vissza a lélekjelenlétét. Ahogy az asztalra tévedt a tekintette, észrevett egy rongyot. Gyorsan fölkapta, és még mielőtt bárki felfedezhette volna, elkezdte felitatni a kávét. Épphogy hozzáért a panelhez, az szikraesőt bocsátott ki magából. A többiek ekkor fordultak felé. Két lépést hátrált, közben várt és imádkozott. Jó néhány percig tartott a szobában az apró tűzijáték. Mire vége lett a szikrázásnak, a reaktor még működött, még mindig sípolt. Pár pillanat múltán morrant egy utolsót, majd elhallgatott. Végleg. Az emberek eleinte fel sem fogták, hogy mi történt. Kellett egy kis idő, míg rájöttek, hogy megmenekültek, és ezt nem másnak, mint Prof. Jack Edwardsnak köszönhetik. Megtapsolták a professzort, és örök hálájukat fejezték ki. Jack életében először szerénykedve fogadta a gratulációkat. Alig bírtak kijutni az épületből. Míg az előbb kifelé, most befelé siettek az emberek. Most is a két ügynök ment elől, hogy törjék neki az utat.

Mikor kiértek, egyből a kocsi felé vették az irányt.

– Most hova? – kérdezte Limbs.

– Szerintem, a professzor a saját laborjába szeretne visszajutni.

– Inkább haza mennék. Ha nem nagy gond, akkor hazavinnének?

– Ez természetes.

Beültek az autóba, és elindultak. Az úton Jacknek volt ideje elgondolkodni az elmúlt évek eseményein. Mindenen, ami ehhez a naphoz vezetett. Még mindig mardosta a bűntudat.

Talán az átélt izgalmak, talán a tudat, hogy több millió ember sorsa függött tőle, rájött, hogy ő nem Isten, ezért nem is játszhatja el, hogy az. Tévedni emberi dolog, és ő tévedett, nem is kicsit. Itt a bizonyíték a feltevésére, hogy mégsem oly tökéletes az ő lénye, mint ahogy azt eddig hitte. Ezért eldöntötte, hogy megváltozik. Na, nem nagyon, csak egy picit. Nem kell semmit sem túlzásba vinni.

Szent esküvel megfogadta saját magának, hogy innentől mindent megtesz annak érdekében, hogy amíg nem lesz teljesen biztonságos a dolog, leállítatja a kísérleteket. Hiszen mindkétszer csak a véletlenen, és nem rajta múlt, hogy nem történt katasztrófa. Csak eddig ezt nem akarta beismerni.