Felhívnám mindenki figyelmét arra, hogy ez
egy saját vélemény, egy szerkesztéssel foglalkozó szakember nem feltétlenül
értene egyet. Amit leírok, azt mind a saját tapasztalom alapján teszem, nem
törvény, ezért garanciát sem tudok rá vállalni.
Történetkezdés
Sokan
nem fektetnek nagy hangsúlyt arra, hogyan is kezdődik a történetük. Pedig ez egy
nagyon fontos dolog. Nem mondom, hogy a legfontosabb, de rengeteg múlik azon,
miként tálalod magad az olvasódnak. Mert minden sztoriban, amit leírsz, valahol
egy részt adsz át magadból a meséden keresztül. És ezért számít az, ahogyan
elkezded az írásodat. Ezen áll, vagy bukik, hogy aki megnyitja a történeted,
meddig marad az oldaladon. Fontos megtalálni azt a kiindulási pontot, amivel
nem untatsz senkit, de nem is áradozol oldalakon keresztül egy jelentéktelen
dologról. Találni kell egy köztes megoldást, ami elég érdekes, de nem árul el
mindent már az első sorokban. Úgy is, mondhatnám: ne spoilerezd a saját
történeted.
Gondolom,
olvastatok már olyan történetkezdést, amit az előbb említettem. Általában
fiatal írással próbálkozóknál szoktam találkozni ilyen megoldással. A
legszembetűnőbb az, amikor az író már az első mondatban, annyi tényt árul el a
szereplőiről, hogy felesleges tovább olvasnom, mert szinte mindent tudok róla.
Itt egy példa:
„Susan
vagyok, tizenhat éves, Bostonban lakom és a Szent Krisztus Gimnáziumba járok.
Hosszú szőke hajam van, és anyukámmal élek egy kertes házban.”
Ha
ilyenre bukkanok, akkor nagyon sok emberhez hasonlóan, rögtön otthagyom a
történetet. Ebben az esetben a szerző az első pár mondatban szinte mindent
lényegeset elmondott. Ezután, úgy gondolom, hogy már nem sok minden újat tud mutatni
nekem. Vagy ha mégis, akkor előreláthatólag ugyanezen az elven fog a továbbiakban is mozogni az
információadagolás. Ami lássuk be, nem igazán izgalmas dolog. Az író egy
mondatban - ami jó esetben összetett mondat -, összefoglalja a lényeget, a
többi részt pedig kitölti felesleges apróságokkal. Hogy a példamondatnál
maradjak valószínű, hogy ezután olyan jelentéktelen részleteket ír le
hosszadalmasan, mint a főszereplő ruhája. Nem mondom, hogy ez teljesen
érdektelen részlet lenne, de azért nem is kell divatbemutatót tartani. Találkoztam
már olyan sztorival, ahol a szereplő ruházatát az író tetőtől-talpig igen
érzékletesen megmutatta. Olyan szinten, hogy még azt is megtudtam, milyen színű
az adott cipőfűző. Ezt azért túlzásnak tartom. Itt is igaz az a szabály, hogy néha
a kevesebb, az több. Próbáljuk meg az arany középutat választani. Ami pedig
egy-egy részlet hosszú kifejtését illeti, az már túlírás. Mert igen, ilyen is
van, és jómagam is többször belestem ebbe a hibába. Tökéletes példa erre a
Talán megérjük novellám.
Ha
hozzáfogunk egy regény, novella megírásához, akkor válaszunk egy ütős, erős
kezdést. Egy olyan felütést, ami megfogja az olvasót, és arra biztatja, hogy
olvassa tovább a sorokat. Egyáltalán legyen miért tovább olvasnia. Ez lehet egy
tájleírás, amit megspékelhetünk valamivel, ami kilóg a környezetből, egy olyan
cselekmény, ami nem mindennapi. A lényeg, fel kell keltenünk az olvasó
kíváncsiságát. Sok oldalon olvastam, és jómagam is tapasztaltam, hogy a
történet egyik legfontosabb része az első pár mondat. Ez alapján dönti el az
olvasó, hogy folytatja, vagy otthagyja az egészet.
A
történet elején nem kell, és nem is szabad mindent elmesélni a főszereplőről, a
cselekményről, mert akkor nincs értelme tovább írni. Ha igazán érdekes eseménysort
szeretnél összehozni, akkor nemcsak az első bekezdésre kell figyelned, hanem a
továbbiakban is hoznod kell ugyanazt a színvonalat. Most kérdezhetitek, hogy
akkor mivel indítsak? Legjobb erre, ha fogtok pár könyvet, fellapozzátok és
elolvassátok az első pár mondatot. Látni fogjátok, hogy a legtöbb esetben egy
cselekménnyel indít a szerző. Legalábbis a mostaniakban, mert korábban szokás
volt, több oldalon keresztül egy tájat leírni. Persze, ez még abban az időben
lényeges is volt, hiszen nem mindenki tehette meg, hogy világot lát, és még
internet sem létezett. Ma már semmi akadálya annak, hogy egy-egy tájnak,
jelenségnek utánanézzen az ember. A lényeg, hogy mindig tartsátok szem előtt az
arany középutat. Ne eresszétek túl bő lére a mondandótokat, de ne is
tőmondatokba meséljétek el a bonyodalmat.
A
napokban került a szemem elé egy olyan írás, mely megragadta a figyelmem. Buli
Vivien - Ments meg! című novelláját ajánlom a figyelmetekbe. Nemcsak amiatt,
ahogy elkezdte a sztoriját, hanem az információadagolása is szenzációs. De
erről, egy picit később.
Felkerestem
az írót, és elkértem tőle pár részletet, hogy tudjátok, miről is beszélek. Itt
az első bekezdés, ahol láthatjátok, milyennek kellene lennie egy jó kezdésnek.
„
Átkozottul hideg volt.
Bár hogy tényleg az
időjárás volt-e fogvacogtató, vagy a félelem fagyasztotta meg a vért az
ereikben, azt az árnyékban lesben álló hét fiú nem tudta. A karjuk libabőrös
volt, a hátukon jeges izzadság úszott, tagjaikat fagyos düh itatta át. Négynek
közülük ökölbe szorult a keze, az inak az ijesztő erő hatására kirajzolódtak a
kézfejükön. Mindegyikük háta megfeszült, mellkasuk egyenetlenül emelkedett és
süllyedt az indulattól. Tekintetükből kiürült minden emberség, s a megszokott
melegséget a harag hideg, éles szilánkjai vették át. Ahogy az előttük
tornyosuló, félig lerombolt raktárházra meredtek, tekintetük egy vadállatéra
hasonlított, aki jeges nyugalommal vár a megfelelő pillanatra, hogy lecsapjon
áldozatára.”
Az
első mondat, mint azt ti is láthatjátok egy tőmondat. Nem hiszem, hogy ezzel
újat mondok. Általában azt gondolom, hogy nem ildomos ezzel kezdeni, de ez itt
a helyén van, mert logikailag innen indul el a szerző, erre épít az
elkövetkezendő események folyamán. Ez még nem lenne érdekes, de a következő
leírás indokolttá teszi, hogy az ott jó. A másik, amire felhívnám a
figyelmetek, hogy ez a bekezdés, nemcsak egy részleges tájleírás, hanem egyben
a szereplők lelki, érzelmi világát is bemutatja. Úgy érzem, ez egy megfelelő
történetkezdés. Érdekes, mert az első mondat után, rögtön felkeltette az
érdeklődésem, hiszen olvasás közben kérdéseket tettem fel, amire a későbbiekben
választ kaptam. Persze, ehhez el kellett olvasnom az egész művet. És kérem
szépen, ez a lényeg.
És
ez még semmi, mert közben képbe jön a bejegyzés második témája, mégpedig az
információadagolás. Mint azt a bemásolt részletből is látjátok, az írótól már
kaptunk pár infromációt, de nem eleget ahhoz, hogy mindent értsünk és tudjunk,
vagy nem olyat, ami teljesen érdektelen. Mert mit tudtunk meg? Például azt,
hogy hét fiú van, akik nem tudják, hogy a hidegtől vagy a félelemtől remegnek.
Aztán jön egy apró részlet a helyszínről. Nem túl sok, de ahhoz éppen elég,
hogy arra sarkaljon, ne hagyjam abba az olvasást.
Információadagolás
A
következő téma, amit úgy érzem, hogy ha egy picit is, de érintenünk kell, az a
bonyodalom kibontakozása, pontosabban fogalmazva az információ adagolása.
Amikor
elkezdünk egy történetet, akkor már nagyjából tudjuk, hogy miről szeretnénk
írni, és azzal is tisztában vagyunk, hogy a fő bonyodalom nem elég, kellenek
apró mellékszálak, mellékszereplők. Ugyan, ezek apróságoknak tűnnek, de
egyáltalán nem azok. Képzeljetek el, egy mesét, amiben senki más nem szerepel,
csak a főszereplő. Mit csinál, hová megy, kivel beszél, és miért? Ezek mind
olyan kérdések, melyekre a szerzőnek tudnia kell válaszolni, még akkor is, ha
csak az első fejezetnél tart. Mindig gondoljátok át, hogy a szereplőtöket,
milyen környezetben helyezitek el, kik vannak körülötte. Ez a történet alappillére,
amire építkezni lehet. Érdemes egy alap vázlatot készíteni, amiben megjelöltök
pontokat, ahol bekapcsolódik egy szereplő, esetleg adódik egy kis
kellemetlenség, amiből a későbbiek folyamán kialakulhat a fő bonyodalomszál. A
vázlat, nemcsak erre jó, hanem arra is, hogy lásd magad előtt, hogy mikor, mit
osztottál meg az olvasóval. Mindig, mindennek megvan a maga ideje, és helye.
Ugyan ezeket a pontokat ti helyezitek el a képzeletbeli idővonalon, de nagyon
fontos, hogy minden újabb, nagyobb horderejű eseménynek kellőképp elő legyen
készítve a terep.
Mondok
egy példát, hogy egy picit jobban értsétek. A történeted egy fiatal
szerelmespárról szól, akik boldogok együtt. Elmeséled, hogy imádják egymást,
aztán a következő jelenetben a fiú elmegy bulizni, meglát egy lányt, és rögtön
szerelmes lesz. Egyfelől ez egyáltalán nem életszerű, másfelől pedig nem vezetted
végig azt az érzelmi és cselekményvonalat, ami arra ad okot az olvasónak, hogy
elhiggye, amit leírtál. Nem magyaráztad meg, hogy mi, miért történt. Ha már az
első fejezeteknél elszórod az apró infókat arról, hogy mégsem minden olyan
tökéletes, mint ahogy azt, akkor ott látják, érzik a szereplőid, akkor ebből
kiindulva el tudod juttatni az olvasód odáig, hogy nemhogy el fogja hinni a
megcsalást, hanem már szinte azért fog izgulni, hogy valami úton-módon
szakadjon el egymástól ez a pár.
Ehhez
a témakörhöz nemcsak a világ felépítése, egy-egy esemény fontosságának
kiemelése a lényeg, hanem a benne részt vevő emberek, különféle lények (attól
függően, milyen műfajban alkotunk) érzelmi, jellembeli fejlődése is. Ezt hívjuk
a karakter jellemfejlődésének, de ezzel most nem foglalkozom behatóbban, az egy
másik bejegyzés témája lesz.
Most
megint Buli Vivien – Ments meg! novellájából hozok egy apró részt példaként.
Engem azért fogott meg, mert nem egyszerűen tájékoztat minket egy szereplő
jelleméről, hanem ezt egy picit viccesebben teszi, ahol az olvasó elmosolyogja
magát.
„
– Bemegyek, és lenyomom a torkán ezt a pengét annak, aki kezet mert rá emelni!
– jött Kyu méreggel átitatott hangja pár méterrel arrébbról. A keze remegett a
dühtől, félő volt, hogy elejti a tőrt, amit két marokkal tartott maga előtt.
–
Aztán a te mellkasodat fogja díszíteni egy szexi félhold – szólt visszafojtott
hangon Zeya. – Nem ronthatunk rá harminc gyilkosra terv nélkül.
–
Pedig nekem pont úgy tűnik, hogy terv nélkül vágtunk bele ebbe a mentőakcióba –
jegyezte meg epésen Dong.
–
Ha van bármi ötleted, szívesen végighallgatjuk – vágott vissza Zeya, szúrós
pillantást vetve barátjára.
–
Kicsit elkéstünk ezzel, nem? – jött Seb fojtott hangja a sor legvégéről. –
Azelőtt kellett volna ötletbörzét tartani, hogy átléptük a francos határt. –
Szortyintott egyet, mint aki az aznapi ebédről beszél. – Szerintem abban a
pillanatban tudtak az érkezésünkről, hogy elhagytuk a körzetünket, és az övékbe
léptünk. Kész csoda, hogy még élünk.
–
Imádom az optimizmusod, Sebie, mindig feldobja a hangulatot! – vigyorgott a sor
másik végéről Leo.”
Mára
zárom soraimat, és tényleg tudom ajánlani Buli Vivien - Ments meg című
novelláját, ami tökéletes példa arra nézve, hogyan kell egy történet elkezdeni,
illetve az információadagolást is kifogástalanul megoldotta. A teljes novellát
itt találjátok:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése