Időnként magányosnak
érzem magam, és habár azt mondod, hogy engem szeretsz, sosem jössz el hozzám. Lassan
belefáradok, hogy csendben hallgassam lelkem sóhajait. Megrémülők, mert nem
tudom, hogy mit akarsz tőlem. Aztán megjelensz, és azt mondod, hogy én vagyok a
te világod, nélkülem te nem létezel. Szerelmes szavakat suttogsz, melyek a
szívembe égnek. Ígérsz nekem harmatos rózsát a kezembe, nedves füvet a talpam
alá, csillagos eget a szemem elé, együtt töltött napfelkeltét. Látom apró
mosolyod, de ha a szemedbe nézek, csak egy bánatos tekintett köszön vissza rám.
Biztatsz, hogy már csak egy kis idő, és együtt leszünk. És én várok rád.
Időnként nyughatatlan vagyok,
és valami vad dologról fantáziálok: rólad. Nélküled törékennyé válok, egy üres
vázzá, mely egy porszem alatt összeomlik. Örökké a karjaidba szeretnék feküdni.
Menthetetlen leszek, akár egy halott. Magam is megrémülők attól, hogy mi
mindent jelentesz számomra. Mondd, mi az, amivel elvarázsolsz? Mondd, mi az,
amivel magadhoz kötsz? Mondd, mi az, amit irántad érzek? Mondd, mi az, amivel
magadhoz láncolsz?
Időnként döntést hozok.
Elmegyek, és mindent itt hagyok neked. Minden álmot, reményt, érzést. Mindent,
melyet egykor magaménak hittem. Mindent, mit ígértél. Legyen a tied, légy boldog,
nyugodt. Nem kérek számon semmit. Nem kérek semmit. Már nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése