Ó, te! Te kegyetlen, ki
már annyiszor hoztál muzsikaszót csendes világomba. Felemeltél a fellegek felé,
hogy együtt lépkedjünk rajta, akár egy puha vattacsomón, lábunk alatt érezve az
egész világot. Csak azért, hogy utána a mélybe taszíts! A földi pokolba, a
kétségbeesés tengerébe, hol a vadul csapkodó hullámokkal harcot vívva
keresselek, kutassalak, hogy újból és újból kínozhass gyermeteg játékaiddal.
Emlékszel még? Emlékszel-e, mikor a szabad éjszaka illatos ege, színes csillaga
alatt tettünk szent fogadalmakat? A sötétség szelíd szárnyaival borult fölénk
elrejtve hamis arcodat. A csillagok milliónyi szeme ragyogott ránk, de nem
világították meg hazug álmaim. Hittem bennük, mert hinni akartam. Szemeimet
elkendőzte száz és száz nesztelen fogadalom. Oh, én buta! Gyermeteg szívem ma
is hű ezekhez az eskükhöz.
Állandóan eltűntél, és csak bújócskáztunk. Kergettem a hiú álmokat, a reményt,
mindaddig, míg újból meg nem leltelek, hogy a Föld megint szelíd nyugalommá,
selymes gyönyörűséggé változzon általad. És megint elhagytál, akár napkeltekor
a sötétség a Földet, hogy a Nap melege hozzon harmatra szárasságot, égetve
mindent, melyet forró sugarai érintenek, lángtengerbe borítva szívem
szilánkokra tört darabjait. Összetörve álltam, mégis reménnyel telt szívvel
vártam visszatérted. De te nem jöttél. Feküdtem sután akár egy kidőlt fatörzs.
Föld fölöttem és alattam. Megfordult a világ, de most már legalább nem aláz.
Keserű lelkem kiadtam égnek és földnek, hogy a Teremtővel legyek egyenlő. Mit akarsz?
Mondd, mit akartál?
Már a markomban voltál, már enyémnek tudhattalak. Azt hittem, már az enyém
vagy. Ha egy pillanatra is, de éreztem minden meleged, melyet magadban
hordozol, mert te vagy a fény, az élet. Te vagy, te voltál minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése