Keresés

Talán megérjük

Nem olyan rég láttam valamit, amit úgy éreztem, el kell mondanom. Már akkor, abban a pillanatban tudtam, hogy ezt meg kell, írjam. Muszáj. Azóta eltelt egy kis idő, és arra gondoltam, hogy az akkori érzéseim, gondolataim a feledés homályába burkolóztak. Sajnos ez nem olyan egyszerű, mint azt elsőre hittem. Ahogy telik az idő, egyre jobban azt érzem, hogy a lelkem viaskodik saját magával. 

Az egyik részem azt súgja: felejtsem el, haladjak tovább az életen, ne foglalkozzak ilyen apró, törékenynek tűnő eseményekkel. Madártávlatból az. Egyetlen törékeny, múló pillanat, melyet volt szerencsém meglátni, kilesni. Beférkőzni más emberi lények, lelkek saját maguk számára fenntartott helyére. Akár az utcán, az ablak előtt álldogáló hajléktalan, aki nem azért néz be az éj sötétjében kivilágított szobába, mert leskelődni szeretne. Mindössze egyetlen pillanatra tévedt oda a tekintette, de a látottak felidézték benne a feledés homályába vessző emlékképeket. Ez az egyetlen, apró, másoktól ellopott pillanat elég volt, hogy ne a maga körül édes álomra térő világot szemlélje révedő tekintetével, hanem megjelenjenek lelki szemei előtt a régmúlt boldogságának megfakult képei. Azokról az időkről, amikor még ő is gyermeki ártatlansággal tekintett a felnőttek sokszor érthetetlen, labirintusként tekergő, megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan, misztikus világára. Mikor még ő is egy boldog család tagjaként minden este a saját kis birodalmában hajthatta álomra a fejét tele álmokkal, reményekkel, vágyakkal. Egy ilyen bensőséges, szeretetteljes csodát láthattam.

A másik részem pedig felteszi a kérdést: tényleg így kell az élethez és mindenhez hozzáállni? Átrobogni rajta, mint a gyorsvonat, mert ami volt, elmúlt. Gondolkodni, elmélyedni, átérezni teljesen felesleges, változtatni nem lehet rajta. Van jobb dolgunk is, mint leülni és elmélázni az életről, a boldogságról, a szerelemről és az életünk végéig elkísérő társról, aki ott áll mellettünk, ha támaszra van szükségünk, noszogat a hátunk mögül, ha csak egy kis lendület kell, esetleg felajánlja a vállát borúsabb napjainkon, és ha boldogok vagyunk, ő is velünk nevet. Társ nemcsak a jóban, nemcsak egy ideig, hanem ő ott van mindig, életünk minden egyes percében, legyen az akármilyen is. A mai emberekből kiveszett minden, mi emberi mivoltunkat nagymértékben meghatározza. Eltűnt ebből a világból az érzelem, törődés, és nem maradt hátra más, mint az anyagi javak hajszolása, mert igen, attól leszünk szebbek, okosabbak, jobbak, felsőbbrendűek másoknál, hogy nekünk pénzünk van. Rengeteg pénzünk, és közben ezen a hosszú, rögös úton elveszítjük a legfontosabbat: saját magunkat.
Nem is olyan rég ennek pont az ellenkezőjét láttam, tapasztaltam. Talán szavakba sem tudom foglalni azt, amit akkor éreztem, gondoltam. Bevallom, az eszem talán még fel sem fogta, hogy mi történt, de a szívem már érezte, hogy most olyan élményt kaptam az élettől, amiben talán többet nem lesz részem. Próbáltam úgy tenni, mintha ez az egész meg sem történt volna, de egy belső hang, egy érzés ezt nem engedte. Sokáig őrlődtem, hogy most merre tovább. Éljem az életem úgy, mintha mi sem történt volna, vagy próbáljam mondatokba öltve másokkal is megosztani? Hátha valaki elgondolkodik rajta. Ha már egyetlen ember lelkét elérem evvel a sajátos kis monológgal, azt hiszem, boldog lehettek. 
Az egész olyan érzés, mintha a lelkem egy darabkáját kifeszítenék, és csak húznák, de nemhogy napról napra ez a feszültség oldódna, hanem egyre jobban szorít. Összepréseli minden testrészem, megbolondítja az érzékszerveimet. Kínoz a gondolat, hogy ezt a csodát mással is megosszam. Azóta nincs se éjjelem, se nappalom, állandóan az jár a fejemben, hogy nem lehetek önző, nem tarthatom meg magamnak. Attól nem lennék boldogabb, mardosna a lelkiismeret-furdalás, hogy olyan emberré váltam, aki csak és kizárólag magának akarja megtartani a szép dolgokat. Nem, ezt nem tehettem meg. 
Miután az elhatározás megszületett, csak a tettek mezejére kellett lépnem. Próbáltam minél lazábban, talán egy picit viccesen megírni azt, amit láttam, amiben részem lehetett. De ez ne tévesszen meg senkit, a sorok mögé tessék nézni, és tessék látni.


Egy kellemesen meleg, kora nyári délutánon, amikor még nem volt rekkenő hőség, a munkából hazafelé tartva, beálltam a villamosmegállóba, és vártam azt a csodamasinát, ami majd nagyon gyorsan, szakszerűen és precízen hazaszállít. 
A fülembe be volt a dugva a telefonom fülhallgatója, így jelezve a társadalom körülettem tevékenykedő tagjainak, hogy jelen pillanatban nem áll módomban és szándékomban semelyik önjelölt beszélgetőpartnerrel közelebbi ismeretséget kötni. Egyszóval elvonultam a saját kis világomba. 
A szemeim azt a szép, sárgára festett taxit lesték, mely vagy öt, sok ülőhelyes vagont cipel maga után. Ez a szegény rabszolga két sínpáron közlekedik, akármilyen körülményeket is tárjon elé az élet. Időre kell jönnie, ha esik, ha fúj, ha fagy, de akkor is, ha a hőség felemészti legutolsó energiáit is. Neki nincs megállás, egyik végletből a másikba kell jutnia. Mindegy, milyen áron, akár saját testi épségét is kockáztatva, hogy a nap végén felváltsa őt a nagy kék testvére, míg ő a nap fáradalmait a végállomáson kipihenje, hogy másnap kezdhesse elölről a robotot. Ily’ egyhangúságban telnek napjai, tán az jelent neki valami fénypontot az életében, ha a vele szemben közlekedő elvtársát köszöntheti. Esetleg ha egy megállóba pont ugyanabban az időben érkeznek, majd pár szó után, hogy kinek hogyan megy sorsa, újból nekirugaszkodjanak a számukra előre kijelölt úton.


Ezt a legendás múlttal rendelkező szállítmányozó eszközt vártam, közben nem gondoltam semmire, egyszerűen csak élveztem a fülembe érkező ingereket. Annyira el voltam foglalva a saját tevékenységemmel, hogy majdnem lemaradtam a sorsszerű találkozásról. Ahogy szemem az ég felé emeltem, meglepetésemre nem a jól ismert világ, kék árnyalata, hanem valami sárga villanás égett retinámba. Ekkor még igazán felfogni sem voltam képes e jelenséget. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen változást, egy pillanatra azt is elfelejtettem… mit is? Mindegy. Kellett pár másodperc mire leesett, hogy semmilyen különleges esemény nem történt. Ja de, megérkezett az, akire vártam, hogy máris a fellegekbe szállva repítsen haza. 
Megvártam, míg az előttem tolongó, lökdösődő emberáradat megkezdi, majd be is fejezi a lépcsőmászás művészetét, hogy utána én is megismerkedhessem újra evvel a mesteri tevékenységgel. Egymás után felemelni a lábam, és lehetőleg nem elesni benne, ha ez meg van, akkor már sínen vagyunk. Ez meg is történt, de szembetaláltam magam a következő problémával, konkrétan: hova üljek. Nem mintha, olyan nagy választék lett volna. Egyelőre két hely volt szabad. Az egyik egy kitetovált úriemberrel szemben, a másik pedig egy roppant ellenszenves öreganyó mellett. Úgy méregetett, mintha most akarnám megerőszakolni. Pedig megesküszöm mindenre, hogy ilyen meg sem fordult a fejemben, ezt a lehetőséget átadnám a fentebb említett fiatalembernek. Azért arra kíváncsi lennék, melyikük élvezné jobban a másik társaságát. Vizuális típus lévén a fejemben rögtön elkezdtek peregni a képek. Ronda élményben volt részem, így fintorogtam egyet a nénikére, és letettem piciny hátsó felem az erre a célra rendeltetett helyre. Már csak azért is ide, hogy mi tetováltak tartsunk össze. Alapítsunk klubbot. Nem, alapítványt, hogy a nem kivarrtak is idővel beléphessenek sorainkba. Ez sem jó. Megvan! Mozgalmat. Sőt! Pártot. Mi lennék: Kitetovált Emberek Különleges Szövetsége ( KEKSZ).


Közben ez a világ nyolcadik csodája megindult zakatoló útjára. Gondoltam, szundítok egyet hazáig, ugyanis attól nem kellett félnem, hogy rossz helyen szállok majd le, mert a végállomásig mentem. Bár úgy sem szerettem volna járni, mint ami már előtte megesett: annyira nézegettem, milyen szép is a szemhéjam belső fele, hogy sikerült vagy három kört megtennem ezen a roppantul jól ringatózó ágyikón. Akkor azt hittem, hogy egy pihe-puha nyoszolyán vagyok, csak később derült ki számomra, hogy mi is a helyzet. Tanulság: nincs olyan hely, ahol nem bírok aludni. Szóval rájöttem, hogy az előbbi gondolatom hibás volt, így korrigáltam, és kerestem valami jobb szórakozást az utam végégig. Erre tökéletesen megfelelt a velem szemben ülő, agyontetovált emberpajtás. Először csak számolgatni kezdtem, hogy hány is lehetett neki a testét borító, szép színes motívumokból. Valahol húsz körül elakadtam az okból kifolyólag, hogy volt rajta olyan is, mely méreténél fogva eltűnt a pólója által takart résznél. És, ugyebár, mi intelligens lények lévén, a villamoson nem kérünk meg vadidegen embereket, hogy öltözzenek már le, mert mi épp számolgatós kedvünkben vagyunk. Így, hát a mintákra koncentráltam, ami viszont nem sok mindent mondott számomra. Ezt a tevékenységet is nagyon hamar meguntam, ezért nem maradt más, mint az „ablakon bámulunk kifelé, míg meg nem érkezünk”. 
Megint szemrevételezhettem a már annyiszor elrohanó tájat. Általában nem fog meg az a jelenség, melyet minden egyes nap kétszer látok. Első alkalommal szinte vak sötétben, a második alkalommal pedig világító fényességben. Egy ideig lekötött az út bámulása, és bambulás a nagy semmibe. Ám, ez sem elégítette ki kíváncsi fantáziám. Hirtelen ötlettől vezérelve a körülöttem lélegző lényeket kezdtem tanulmányozni. Meg is akadt a szemem egy idős házaspáron.

Egymás mellett ültek, a velük szemben lévő helyek üresek voltak. Az idős hölgynek jutott a belső ülés, a férje a külsőn foglalt helyet. Nem fogták egymás kezét, nem néztek egymásra, mégis az, aki látta őket, tudta, hogy nekik nem kellenek szavak ahhoz, hogy megértsék egymást. A nő az ablakon keresztül szemlélte az elé táruló világot, míg a párja egy könyvet olvasott. Látszólag nem egymásra figyelve utaztak. Mégis, ha mozdult az egyikük, ugyanazt tette a másik is. Mintha két különböző testen osztozna egyetlen lélek, mely érzi párja minden egyes rezdülését. Egyszerre volt szomorú és megható a pillanat. Kicsit bús lettem a gondolattól, hogy milyen idősek, és az életük javának kenyerét már megették. Több múlt el az életükből, mint amennyi hátra volt. Rájuk pillantva elképzeltem, hogy milyenek is lehettek fiatalon. Élték az életüket, mint mindenki más, de ezen az úton volt egy olyan kiváltságuk, ami sokaknak nem adatik meg. Ott voltak egymásnak. 
Nem sokáig tudtam nézelődni, mert időközben a villamosunk megtette utolsó métereit, és beállt a végállomásra. Általában meg szoktam várni, míg mindenki leszáll, így tettem most is. Ez volt az én szerencsém. 
Már majdnem üres volt a kocsi, így felálltam, hogy most már én is leszállok. Ekkor egy gyors, utolsó pillantást vetettem az idős házaspárra, és még a lélegzetem is elállt. Előttem lépdeltek lefelé a lépcsőn, ahol középen egy zöldre festett korlát volt. Szegények olyan idősek voltak, hogy az egyik jobban remegett, mint a másik. Ennek ellenére nem a korlátba kapaszkodtak, hanem az fölött egymás kezét szorították. Nem is igazán tudom szavakkal kifejezni azt, amit akkor, ott éreztem. Inkább rengeteg gondolat suhant át az agyamon.
Egyszerűen meghatott, hogy még ennyi idő után is így figyelnek a másikra. Biztos van gyerekük, unokájuk, sőt, még azt is el tudom képzelni, hogy vannak már dédunokáik is. Az életük nem biztos, hogy mindig szép és jó volt, de kitartottak egymás mellett. Hányan mondhatják el magukról, hogy életük derekán megtalálták azt a társat, akit nekik rendelt a sors, azt az embert, aki kitartott mellettük, és a kapcsolatuk az őszinteségre, tiszteletre épült. Utunk során mindannyian azt az egy embert keressük, akit ártatlan, tiszta szerelemmel tudunk szeretni. Elfogadjuk minden hibájával együtt, feltétel nélkül vetjük lábai elé lelkünk legutolsó darabkáját is. Rábízzuk törékeny szívünk minden morzsáját, és legutolsó leheletünk is az ő nevét suttogja. Egy olyan lelket keresünk, aki nem mondja, hogy szeret, hanem a tetteivel tesz erről tanúbizonyságot. Persze keresés közben sokfajta állatfaj fennakadhat a hálónkon, de mégsem adjuk fel a reményt, a hitet, hogy egyszer, amikor már felkészültünk rá, a sors az utunkba sodorja a nekünk megfelelő, a minket kiegészítő embert. Amikor meglátjuk, tudni fogjuk, hogy Ő az, akinek egy pillantásáért odadobnák akár az életünket is.








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Return to top of page
Powered By Blogger | Design by Genesis Awesome | Blogger Template by Lord HTML