Nem
olyan rég láttam valamit, amit úgy éreztem, el kell mondanom. Már akkor, abban
a pillanatban tudtam, hogy ezt meg kell, írjam. Muszáj. Azóta eltelt egy kis
idő, és arra gondoltam, hogy az akkori érzéseim, gondolataim a feledés
homályába burkolóztak. Sajnos ez nem olyan egyszerű, mint azt elsőre hittem.
Ahogy telik az idő, egyre jobban azt érzem, hogy a lelkem viaskodik saját
magával.
Az egyik
részem azt súgja: felejtsem el, haladjak tovább az életen, ne foglalkozzak
ilyen apró, törékenynek tűnő eseményekkel. Madártávlatból az. Egyetlen
törékeny, múló pillanat, melyet volt szerencsém meglátni, kilesni. Beférkőzni
más emberi lények, lelkek saját maguk számára fenntartott helyére. Akár az
utcán, az ablak előtt álldogáló hajléktalan, aki nem azért néz be az éj
sötétjében kivilágított szobába, mert leskelődni szeretne. Mindössze egyetlen
pillanatra tévedt oda a tekintette, de a látottak felidézték benne a feledés
homályába vessző emlékképeket. Ez az egyetlen, apró, másoktól ellopott pillanat
elég volt, hogy ne a maga körül édes álomra térő világot szemlélje révedő
tekintetével, hanem megjelenjenek lelki szemei előtt a régmúlt boldogságának
megfakult képei. Azokról az időkről, amikor még ő is gyermeki ártatlansággal
tekintett a felnőttek sokszor érthetetlen, labirintusként tekergő,
megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan, misztikus világára. Mikor még ő is egy
boldog család tagjaként minden este a saját kis birodalmában hajthatta álomra a
fejét tele álmokkal, reményekkel, vágyakkal. Egy ilyen bensőséges,
szeretetteljes csodát láthattam.
A másik részem pedig felteszi a kérdést: tényleg így kell az élethez és
mindenhez hozzáállni? Átrobogni rajta, mint a gyorsvonat, mert ami volt,
elmúlt. Gondolkodni, elmélyedni, átérezni teljesen felesleges, változtatni nem
lehet rajta. Van jobb dolgunk is, mint leülni és elmélázni az életről, a
boldogságról, a szerelemről és az életünk végéig elkísérő társról, aki ott áll
mellettünk, ha támaszra van szükségünk, noszogat a hátunk mögül, ha csak egy
kis lendület kell, esetleg felajánlja a vállát borúsabb napjainkon, és ha
boldogok vagyunk, ő is velünk nevet. Társ nemcsak a jóban, nemcsak egy ideig,
hanem ő ott van mindig, életünk minden egyes percében, legyen az akármilyen is.
A mai emberekből kiveszett minden, mi emberi mivoltunkat nagymértékben
meghatározza. Eltűnt ebből a világból az érzelem, törődés, és nem maradt hátra
más, mint az anyagi javak hajszolása, mert igen, attól leszünk szebbek,
okosabbak, jobbak, felsőbbrendűek másoknál, hogy nekünk pénzünk van. Rengeteg pénzünk,
és közben ezen a hosszú, rögös úton elveszítjük a legfontosabbat: saját
magunkat.
Nem is olyan rég ennek pont az ellenkezőjét láttam, tapasztaltam. Talán
szavakba sem tudom foglalni azt, amit akkor éreztem, gondoltam. Bevallom, az
eszem talán még fel sem fogta, hogy mi történt, de a szívem már érezte, hogy
most olyan élményt kaptam az élettől, amiben talán többet nem lesz részem.
Próbáltam úgy tenni, mintha ez az egész meg sem történt volna, de egy belső
hang, egy érzés ezt nem engedte. Sokáig őrlődtem, hogy most merre tovább. Éljem
az életem úgy, mintha mi sem történt volna, vagy próbáljam mondatokba öltve
másokkal is megosztani? Hátha valaki elgondolkodik rajta. Ha már egyetlen ember
lelkét elérem evvel a sajátos kis monológgal, azt hiszem, boldog
lehettek.
Az egész olyan érzés, mintha a lelkem egy darabkáját kifeszítenék, és csak
húznák, de nemhogy napról napra ez a feszültség oldódna, hanem egyre jobban
szorít. Összepréseli minden testrészem, megbolondítja az érzékszerveimet. Kínoz
a gondolat, hogy ezt a csodát mással is megosszam. Azóta nincs se éjjelem, se
nappalom, állandóan az jár a fejemben, hogy nem lehetek önző, nem tarthatom meg
magamnak. Attól nem lennék boldogabb, mardosna a lelkiismeret-furdalás, hogy
olyan emberré váltam, aki csak és kizárólag magának akarja megtartani a szép
dolgokat. Nem, ezt nem tehettem meg.
Miután az elhatározás megszületett, csak a tettek mezejére kellett lépnem.
Próbáltam minél lazábban, talán egy picit viccesen megírni azt, amit láttam,
amiben részem lehetett. De ez ne tévesszen meg senkit, a sorok mögé tessék
nézni, és tessék látni.
Egy kellemesen meleg, kora nyári délutánon, amikor még nem volt rekkenő hőség,
a munkából hazafelé tartva, beálltam a villamosmegállóba, és vártam azt a
csodamasinát, ami majd nagyon gyorsan, szakszerűen és precízen
hazaszállít.
A fülembe be volt a dugva a telefonom fülhallgatója, így jelezve a társadalom
körülettem tevékenykedő tagjainak, hogy jelen pillanatban nem áll módomban és
szándékomban semelyik önjelölt beszélgetőpartnerrel közelebbi ismeretséget
kötni. Egyszóval elvonultam a saját kis világomba.
A szemeim azt a szép, sárgára festett taxit lesték, mely vagy öt, sok ülőhelyes
vagont cipel maga után. Ez a szegény rabszolga két sínpáron közlekedik,
akármilyen körülményeket is tárjon elé az élet. Időre kell jönnie, ha esik, ha
fúj, ha fagy, de akkor is, ha a hőség felemészti legutolsó energiáit is. Neki
nincs megállás, egyik végletből a másikba kell jutnia. Mindegy, milyen áron,
akár saját testi épségét is kockáztatva, hogy a nap végén felváltsa őt a nagy
kék testvére, míg ő a nap fáradalmait a végállomáson kipihenje, hogy másnap
kezdhesse elölről a robotot. Ily’ egyhangúságban telnek napjai, tán az jelent
neki valami fénypontot az életében, ha a vele szemben közlekedő elvtársát
köszöntheti. Esetleg ha egy megállóba pont ugyanabban az időben érkeznek, majd
pár szó után, hogy kinek hogyan megy sorsa, újból nekirugaszkodjanak a számukra
előre kijelölt úton.
Ezt a legendás múlttal rendelkező szállítmányozó eszközt vártam, közben nem
gondoltam semmire, egyszerűen csak élveztem a fülembe érkező ingereket. Annyira
el voltam foglalva a saját tevékenységemmel, hogy majdnem lemaradtam a
sorsszerű találkozásról. Ahogy szemem az ég felé emeltem, meglepetésemre nem a
jól ismert világ, kék árnyalata, hanem valami sárga villanás égett retinámba.
Ekkor még igazán felfogni sem voltam képes e jelenséget. Nem tudtam mire vélni
ezt a hirtelen változást, egy pillanatra azt is elfelejtettem… mit is? Mindegy.
Kellett pár másodperc mire leesett, hogy semmilyen különleges esemény nem
történt. Ja de, megérkezett az, akire vártam, hogy máris a fellegekbe szállva
repítsen haza.
Megvártam, míg az előttem tolongó, lökdösődő emberáradat megkezdi, majd be is
fejezi a lépcsőmászás művészetét, hogy utána én is megismerkedhessem újra evvel
a mesteri tevékenységgel. Egymás után felemelni a lábam, és lehetőleg nem
elesni benne, ha ez meg van, akkor már sínen vagyunk. Ez meg is történt, de
szembetaláltam magam a következő problémával, konkrétan: hova üljek. Nem mintha,
olyan nagy választék lett volna. Egyelőre két hely volt szabad. Az egyik egy
kitetovált úriemberrel szemben, a másik pedig egy roppant ellenszenves öreganyó
mellett. Úgy méregetett, mintha most akarnám megerőszakolni. Pedig megesküszöm
mindenre, hogy ilyen meg sem fordult a fejemben, ezt a lehetőséget átadnám a
fentebb említett fiatalembernek. Azért arra kíváncsi lennék, melyikük élvezné
jobban a másik társaságát. Vizuális típus lévén a fejemben rögtön elkezdtek
peregni a képek. Ronda élményben volt részem, így fintorogtam egyet a nénikére,
és letettem piciny hátsó felem az erre a célra rendeltetett helyre. Már csak
azért is ide, hogy mi tetováltak tartsunk össze. Alapítsunk klubbot. Nem,
alapítványt, hogy a nem kivarrtak is idővel beléphessenek sorainkba. Ez sem jó.
Megvan! Mozgalmat. Sőt! Pártot. Mi lennék: Kitetovált Emberek Különleges
Szövetsége ( KEKSZ).
Közben ez a világ nyolcadik csodája megindult zakatoló útjára. Gondoltam,
szundítok egyet hazáig, ugyanis attól nem kellett félnem, hogy rossz helyen
szállok majd le, mert a végállomásig mentem. Bár úgy sem szerettem volna járni,
mint ami már előtte megesett: annyira nézegettem, milyen szép is a szemhéjam
belső fele, hogy sikerült vagy három kört megtennem ezen a roppantul jól
ringatózó ágyikón. Akkor azt hittem, hogy egy pihe-puha nyoszolyán vagyok, csak
később derült ki számomra, hogy mi is a helyzet. Tanulság: nincs olyan hely,
ahol nem bírok aludni. Szóval rájöttem, hogy az előbbi gondolatom hibás volt,
így korrigáltam, és kerestem valami jobb szórakozást az utam végégig. Erre
tökéletesen megfelelt a velem szemben ülő, agyontetovált emberpajtás. Először
csak számolgatni kezdtem, hogy hány is lehetett neki a testét borító, szép
színes motívumokból. Valahol húsz körül elakadtam az okból kifolyólag, hogy
volt rajta olyan is, mely méreténél fogva eltűnt a pólója által takart résznél.
És, ugyebár, mi intelligens lények lévén, a villamoson nem kérünk meg vadidegen
embereket, hogy öltözzenek már le, mert mi épp számolgatós kedvünkben vagyunk.
Így, hát a mintákra koncentráltam, ami viszont nem sok mindent mondott
számomra. Ezt a tevékenységet is nagyon hamar meguntam, ezért nem maradt más,
mint az „ablakon bámulunk kifelé, míg meg nem érkezünk”.
Megint szemrevételezhettem a már annyiszor elrohanó tájat. Általában nem fog
meg az a jelenség, melyet minden egyes nap kétszer látok. Első alkalommal
szinte vak sötétben, a második alkalommal pedig világító fényességben. Egy
ideig lekötött az út bámulása, és bambulás a nagy semmibe. Ám, ez sem
elégítette ki kíváncsi fantáziám. Hirtelen ötlettől vezérelve a körülöttem
lélegző lényeket kezdtem tanulmányozni. Meg is akadt a szemem egy idős
házaspáron.
Egymás mellett ültek, a velük szemben lévő helyek üresek voltak. Az idős
hölgynek jutott a belső ülés, a férje a külsőn foglalt helyet. Nem fogták
egymás kezét, nem néztek egymásra, mégis az, aki látta őket, tudta, hogy nekik
nem kellenek szavak ahhoz, hogy megértsék egymást. A nő az ablakon keresztül
szemlélte az elé táruló világot, míg a párja egy könyvet olvasott. Látszólag
nem egymásra figyelve utaztak. Mégis, ha mozdult az egyikük, ugyanazt tette a
másik is. Mintha két különböző testen osztozna egyetlen lélek, mely érzi párja
minden egyes rezdülését. Egyszerre volt szomorú és megható a pillanat. Kicsit
bús lettem a gondolattól, hogy milyen idősek, és az életük javának kenyerét már
megették. Több múlt el az életükből, mint amennyi hátra volt. Rájuk pillantva
elképzeltem, hogy milyenek is lehettek fiatalon. Élték az életüket, mint
mindenki más, de ezen az úton volt egy olyan kiváltságuk, ami sokaknak nem
adatik meg. Ott voltak egymásnak.
Nem sokáig tudtam nézelődni, mert időközben a villamosunk megtette utolsó
métereit, és beállt a végállomásra. Általában meg szoktam várni, míg mindenki
leszáll, így tettem most is. Ez volt az én szerencsém.
Már majdnem üres volt a kocsi, így felálltam, hogy most már én is leszállok.
Ekkor egy gyors, utolsó pillantást vetettem az idős házaspárra, és még a
lélegzetem is elállt. Előttem lépdeltek lefelé a lépcsőn, ahol középen egy
zöldre festett korlát volt. Szegények olyan idősek voltak, hogy az egyik jobban
remegett, mint a másik. Ennek ellenére nem a korlátba kapaszkodtak, hanem az
fölött egymás kezét szorították. Nem is igazán tudom szavakkal kifejezni azt,
amit akkor, ott éreztem. Inkább rengeteg gondolat suhant át az agyamon.
Egyszerűen meghatott, hogy még ennyi idő után is így figyelnek a másikra.
Biztos van gyerekük, unokájuk, sőt, még azt is el tudom képzelni, hogy vannak
már dédunokáik is. Az életük nem biztos, hogy mindig szép és jó volt, de
kitartottak egymás mellett. Hányan mondhatják el magukról, hogy életük derekán
megtalálták azt a társat, akit nekik rendelt a sors, azt az embert, aki
kitartott mellettük, és a kapcsolatuk az őszinteségre, tiszteletre épült. Utunk
során mindannyian azt az egy embert keressük, akit ártatlan, tiszta szerelemmel
tudunk szeretni. Elfogadjuk minden hibájával együtt, feltétel nélkül vetjük
lábai elé lelkünk legutolsó darabkáját is. Rábízzuk törékeny szívünk minden
morzsáját, és legutolsó leheletünk is az ő nevét suttogja. Egy olyan lelket
keresünk, aki nem mondja, hogy szeret, hanem a tetteivel tesz erről
tanúbizonyságot. Persze keresés közben sokfajta állatfaj fennakadhat a
hálónkon, de mégsem adjuk fel a reményt, a hitet, hogy egyszer, amikor már felkészültünk
rá, a sors az utunkba sodorja a nekünk megfelelő, a minket kiegészítő embert.
Amikor meglátjuk, tudni fogjuk, hogy Ő az, akinek egy pillantásáért odadobnák
akár az életünket is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése