Fájdalom

A földön feküdtem összegörnyedve, kezemmel a fejemet védtem. Testem minden porcikája megtapasztalta a kínt, mely elmémet is elborította. Könnyeim arcom mosták, és egyre csak azt kérdeztem magamtól, hogy: miért? És ütött.

A padlón a saját hányásomba hajtottam a fejem. Szaggatva vettem a levegőt, mellkasom lassan emelkedett, majd süllyedt. Számat ellepte a vér fémes íze. Ép tudatom utolsó cseppjébe kapaszkodva saját bőrömbe haraptam, hogy elhiggyem, ez nem álom. És ütött.

A saját szégyenem tartott fogva, a dermedtségtől mozdulni sem tudtam. Karjaimmal öleltem magam, és fel akartam adni. Azt hittem, már nem bírom tovább, már nem megy. Ezernyi gondolat cikázott át rajtam, milliónyi emlékkép tódult fel bennem. És ütött.

Mit tettem, amivel ezt érdemeltem? Ki volt az, aki ezt rendelte nekem? A fájdalmat, a kínt, a gyűlöletet, ami lelkem mélyén kelt életre. Valaki mondja meg, miért? Hiába tettem fel a kérdéseket, válaszok helyett nem kaptam mást, csak az ütések záporát. Egyre erősebben éreztem, ahogy ereimben serkent a vér, ádáz harcot vívott a gyötrelem ellen. A szívem lassan dobbant még párat, majd felbőszülve harcra hívta lelkem. Nem adtam meg magam neki, nem mentem el szó nélkül, nem törtem meg. Nem, nem, nem! Ott voltam, harcoltam! És ütött.

Még egy utolsó csapást mért rám, mielőtt befejezte volna a művét. Lihegve állt meg felettem.

– Kérsz még? – kérdezte.