Végre csend

Az egész lakásban sötétség honolt. Csak a nappaliban álló tévé adott valami fényt, mely előtt egy kanapé állt. A pamlagon, egymás mellett egy ötven év körüli házaspár ült. A nő egyfolytában beszélt, míg a párja a televíziót nézte, ahol épp a szezon legutolsó és egyben legfontosabb focimeccsét közvetítették. Néha azért válaszolt a feleségének egy-egy szóval, ezzel jelezvén, hogy figyel rá. A férj minden kötelezettségét letudva érkezett haza, hogy a hónapok óta várt játékot csendben, nyugalomban nézhesse meg. Ehelyett nem tudott a mérkőzésre figyelni, mert élete értelmére rájött a szóáradat.

A férfi egész életében egyetlenegyszer sem emelte fel a hangját. Mindig nyugodt, türelmes embernek, rendes férjnek, kiváló munkaerőnek számított. A kollégái sokszor ugratták azzal, hogy igazi papucsférj. Azt ő is elismerte, hogy a házasságában a neje hordta a nadrágot. De őt ez nem zavarta, sőt, ellenkezőleg, így rengeteg tehertől szabadult meg. Soha nem akart senkinek semmi rosszat, ennek ellenére most azt kívánta, hogy a neje némuljon meg egy időre. Nem értette, hogy miért nem lehet őt kétszer negyvenöt percig békén hagyni. Természetétől eltérően az idegesség jeleit vélte felfedezni magán, ami eddig nem sokszor fordult elő vele. Úgy érezte, mintha egy időzített bomba volna, mely bármely pillanatban robbanhat. Mégis próbálta megőrizni a hidegvérét, nyugodtságát. Még akkor is ezzel foglalatoskodott, amikor a hitvese felemelte a hangját, hogy túlkiabálja a műsort.

– És képzeld, a fodrászom azt mondta, hogy töredezett a hajam. Még hogy nekem? Ráadásul az egész szalon hallotta! – mesélte elszörnyedve. – Mi az, nem szólsz semmit, amikor engem ennyi ember előtt megaláztak? – kérdezte.

– Igen, drágám, igazad van – ismerte el a férj.

– Nem is figyelsz rám!

– Édesem, hidd el, figyelek – dünnyögte a férfi. De a nő, mint mindent, ezt is meghallotta.

– Persze, hogy figyelsz, csak nem rám. Az a hülye meccs fontosabb, mint én! – háborodott fel.

– Nem fontosabb, csak szeretném megnézni. Te is tudod, hogy hónapok óta várok erre.

– Akkor gondolom, az sem érdekel, hogy nemrég találtam magamon egy anyajegyet, ami mintha sötétebb lenne a többinél! Biztos melanóma – sopánkodott a feleség.

– Holnap elviszlek az orvoshoz.

– Holnap vasárnap…

– Jó, akkor elmegyünk hétfőn. Így jó lesz? – kérdezte nyugodtan.

– Nem, nem jó. Már megint elfelejtetted, hogy időpontunk van az evangélikus központba?

– Nem, nem felejtettem el. És mit szólsz a keddhez? – tett egy újabb próbálkozást.

–  A szüleim jönnek vacsorára, és tudod, hogy milyenek.

– Igen, tudom. Sajnos – sóhajtott beletörődötten, majd kis gondolkodás után folytatta. – Rendben, legyen szerda. Remélem, akkor nincs programod?

– Még hogy nekem! Eddig neked nem volt jó egyik nap sem! Tényleg addig akarsz várni, míg meghalok? – csattant fel.

– Nem, drágám, egyáltalán nem. – Majd elfordult, hogy újból a játékot nézhesse. Magában pedig reménykedett, hogy a témát lezárták.

Pár perc elteltével, élete párja újból megszólalt.

– Mindegy is. Már voltam orvosnál. Az mondta, hogy semmi baj, életben maradok – vetette oda félvállról az urának.

– Probléma megoldva – jött a diplomatikus válasz.

– Hogy te milyen kegyetlen vagy! – méltatlankodott az asszony.

A férj erre már nem válaszolt, helyette megint a találkozóra koncentrált. Csak egy hideg sörre vágyott, és arra, hogy megtudja a végeredményt. Azonban a mellette ülő ezt nem hagyta annyiban, ott folytatta, ahol abbahagyta.

– Nem is hittem volna, hogy ilyen érzéketlen vagy, te, te…

A mondat végét a férfi már nem hallotta, mert elmerült a gondolataiba. Ugyan kívülről úgy tűnt, mintha türelmes hallgatóság lenne, de a lelkében ádáz csatát vívott. Nem tudta eldönteni, hogy rimánkodjon, könyörögjön, vagy inkább sírjon azért a megváltásért, melyet a nyugalom hozna el számára. Bensője üvöltött a csendért. Bármit megtett volna érte.

– És ezt, mégis hogy képzelted… – idáig jutott mondanivalójában a nő, mikor a férfi a szavába vágott.

– Kimegyek, és hozok sört, te is kérsz? – Majd, meg sem várta a választ, felállt a kanapéról, és a hűtőhöz sétált.

Kinyitotta az ajtaját, kivett egy dobozos sört, majd visszaindult a szobába. Ahogy elhaladt a konyhaasztal mellett, megakadt a tekintette egy ottfelejtett késen. Az italt letetette az asztalra, majd komótosan a kés felé nyúlt. Felvette, és a szobából kiszűrődő fény felé fordította. A megcsillanó pengén a képmása nézett vele farkasszemet. Ujját végighúzta a kés élén, mely apró, de fájó sebet ejtett a kezén. Ezután a háta mögé dugta, és azzal együtt tért vissza a nappaliba. Megállt a kanapé háttámlájánál, ahonnan a felesége a műsort nézte, elővette a kést, és egy gyors mozdulattal elvágta a nyakát. Ezután visszaült a kanapéra, kényelmesen hátradőlt és elmosolyodott.

 – Végre csend…