2017. nov. 25.

The Tea Break Award - A Teaszünet díj



Dreamertől kaptam ezt a díjat, aminek nagyon örültem és izgatottan csináltam végig. Köszönöm, hogy gondoltál rám és jelöltél. 

Szabályok:
1. Köszönd meg a jelölést annak, akitől kaptad a díjat, említsd meg és linkeld be a blogját. Másold be a szabályokat a bejegyzésedbe te is.
2. Mielőtt megválaszolnád a kérdéseket, illesz be egy idézetet, amiről azt gondolod, hogy a legjobban illik hozzád, jellemez téged.
3. Válaszold meg a 8 kérdést, amiket a téged díjazó blogger tett fel.
4. Írj újabb 8 kérdést, amiket majd a te jelöltjeid fognak megválaszolni.
5. Jelöld meg azokat a bloggereket a blogjaikkal együtt, akiket megjutalmazol a díjjal, s magyarázd meg pár szóval, miért pont rájuk esett a választásod.
+1. Kívánj valami szépet az általad díjazott bloggereknek.

Idézetem
"Minden írásom úgyszólván benső megbízatás; mind sorsszerű kényszer hatására jöttek létre. Amit írtam, belülről támadott rám. Szóhoz juttattam az engem mozgató szellemet."

Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam magamról, illetve arról, hogy mit jelent számomra az írás.


Dreamer kérdései:

1. Mit tennél akkor, ha egy nap arra ébrednél, hogy milliomos vagy?
 Először is jól kiugrálnám magam örömömben. Aztán azon gondolkodnék, hogy mit szeretnék, mit várok az élettől. Ha ezt kitaláltam, akkor nekiállnék megvalósítani. 


2. Mi a kedvenc könyved? Miért?
Hú, ez jó kérdés. Rengeteg olvasok, ebből kifolyólag nagyon sok könyv van, amit szeretek. Ha már választani kell, akkor Wass Albert A kastély árnyékában, és Lev Tolsztoj Háború és békéje vetekszik egymásért a kedvenc könyvem címért.
Hogy miért? Hát, A kastély árnyékában nem a legjobb választás, ha az ember egy pörgős, akciódús olvasmányra vágyik. Inkább azoknak ajánlom, akik szeretik ha egy történet elgondolkodtat, vágyakozással tölt el, annak ellenére, hogy az egész könyv hangulatából már kit tudja találni, mi lesz a vége. Wass Albert pont ezt érte el, ezzel a művével. Míg olvastam, vágytam rá, akartam a pozitív végkifejletet, pedig már az elejétől fogva olyan hangulatot keltett az író, amiből tisztán érződött, hogy nem fogok mosolyogni mikor becsukom a kötetet.

A Háború és békéről már írtam egy cikket, amiben kifejtem, hogy mit szeretek benne. Ezt a cikket itt olvashatjátok: Lev Tolsztoj - Háború és béke


3. Ha azt mondanák neked nyertél egy világkörüli utazást, de csak akkor vehetnéd igénybe, ha lemondasz az álmaidról, megtennéd?
Egyértelmű a válasz: NEM.
Senki és semmi kedvéért nem mondok le az álmaimról.


4. Mik az álmaid? Elérted már őket?
Rengeteg van. Van, amit már elértem, és van, amin még dolgozom.
Mióta az eszemet tudom, a legeslegnagyobb álmom az volt, hogy boldog legyek. Csak hát, azzal a gonddal néztem szembe, hogy saját magam sem tudtam, mitől lehetnék boldog. Aztán az idő megtanított arra, hogy figyeljek a belső hangomra, mert a szívem, a lelkem megsúgja a választ. 
Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy igen boldog vagyok. Persze, ez nem jelenti azt, hogy minden tökéletes az életemben, mert ez nem igaz.
Még rengeteg dolog van, amit meg szeretnék tenni, és ha Isten is úgy akarja, akkor képes leszek rá.


5. Miért kezdél el blogot vezetni? 
Szerettem volna egy helyet, ahol önmagam lehetek, függetlenül a külcsínes dolgoktól. Létrehozni egy kis zúgott az élet forgatagában, ahova feltehetem az írásaimat, elmerülhetek az írás, olvasás világában.
Mert lássuk be, az írásaim azok mind-mind én vagyok. Apró részek a gondolataimból, a lelkemből.


6. Egy lehetőséget kínálnak fel neked, de választanod kell, van két kapszula, az egyik az örök élet a másik a teljes egészség. ( Az örök élet nem takarja le, hogy beteg leszel-e vagy sem) Melyiket választanád? 
Mivel Crohn beteg vagyok, ezért számomra egyértelmű a választás. Nem is gondolkodnék rajta, a teljes egészséget választanám. Minek hosszan élni, ha beteg az ember? Az nem élet, hanem szenvedés. Inkább legyen kevesebb időm, de az teljes élet legyen.


7. Miként képzeled el a tökéletes napodat? 
Tökéletes nap, amikor ébredéstől lefekvésig nem csinálok mást csak írok és olvasok. Az utóbbi időben erre nem volt lehetőségem, de ami késik, az nem múlik.


8. Mit gondolsz, a szerelem vagy a barátság a fontosabb? Miért? 
Hát persze, hogy a szerelem. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a szerelmem egyben a legjobb barátom is. Két teljesen különböző személyiség vagyunk, mindenről más a véleményünk, mégis mindig mindenért együtt harcoltunk, küzdtünk meg. Támogatjuk egymást, még akkor is, ha más az elképzelésünk. Tudom, így nehéz összedolgozni, de tapasztalatból mondom, hogy megéri.



Kérdéseim:
1. Mit jelent számodra a boldogság?
2. Hiszel Istenben? Mondd el, hogy miért?
3. Melyik könyv főszereplője lennél?
4. Ha lehetne egyetlen egy kívánságod, mi lenne az? 
5. Mit jelent számodra a blogod?
6. Vannak olyan perverz, morbid ötleted, amit nem szívesen írnál meg/olvasnád el? Mik azok?
7. Hiszel abban, hogy a sorsunkat előre megírták? Mit gondolsz erről?
8. Kik a kedvenc íróid, és miért éppen ők azok?


Kívánságom:
Mindenkinek élete végéig, és még azon túl is tartó boldogságot kívánok!!!

Jelöltjeim:
Nem jelölök senkit, mert annyi jó blog van az éterben. Akinek van kedve, ideje az nyugodtan töltse ki. Ha megteszed, légyszíves másold be nekem a linked, mert minden blog, válasz érdekel.




Read More




2017. nov. 2.

Backstreet Boys és Néma bűnök

Valamelyik nap bolyongtam a neten. Pontosabban számokat keresgéltem, amikre majd írni tudok, vagy szeretnék. Aztán ráakadtam valamire, ami megmelengette a pici szívem. Ez pedig nem más, mint a Backstreet Boys egy régi száma az Everybody, amihez két éve új klip készült.
Akik az én korosztályomhoz tartoznak, azoknak nem kell mesélnem róluk. Kamasz éveimben ez a zenekar volt a kedvenc együttesem. Akkor még nem volt yuotube, sőt, még internet sem. Ehelyett létezett a magnókazetta, illetve a vezetékes telefon. Na, az sem most volt, hanem idestova húsz éve. Jesszus, belegondolni is rossz! 
A lényeg, hogy több okból is fontos ez számomra:
1.) anno, amikor én voltam tini, akkor ők voltak a kedvenceim,
2.) irtózatosan szerelmes voltam az együttes egyik frontemberébe Brianbe. Annyira, de annyira imádtam, hogy képes voltam kitelefonálni Amerikába,
3.) ezt a kitelefonálást meg is örökítettem a Néma bűnökben.


Itt egy kis részlet a Néma bűnökből, ahol az együttest is megemlítem:

"Amúgy jó gyerek voltam én, igazán. Csak az a fránya tinikor. Gondolom, mindenki tudja, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy hormonok tombolása. Mindenről az tehet, na meg a média. És ne felejtsük el a szexis énekes fiúkat sem. A selymes hangjukkal és édes nézésükkel együtt. Mindenkit megbolondítanának. Ez velem sem volt másképp. Beleestem én is a csapdájukba, és akárhogy is néztem, ez nem az én hibám.

Mint minden tininek, nekem is volt egy jó pár évem, amikor csak zenét hallgattam. Abban az időben éltem a nagy Backstreet boysos korszakom. Minden újságot megvettem, amiben szerepeltek, lehetett az magyar vagy külföldi. Képes voltam azt az egy centiméteres képet is kivágni, amin rajta voltak, hogy utána egy külön mappába beletegyem. Az összes kazettájuk megvolt, ami létezett. Hol volt akkor még CD, vagy MP3 lejátszó, pendrive, internet? Sehol. Volt kazetta meg walkman. " 

" Így esett meg, hogy a hatodik osztályt kijárva elmentem dolgozni a nyári szünetben. Kati nővérem akkor egy magánháznál dolgozott. A munkája abból állt, hogy vizes kulacsokra kellett matricát ragasztania, majd ezeket zsákokba raknia. Meg volt adva, hogy egy zsákba hány kulacs fér. Minden nap meg lett számolva, hogy aznap hány zsákot csinált meg, és így kapta a fizetést. Ezen a nyáron én is itt dolgoztam vele. Minden hétköznap reggel kilenctől, délután ötig. Ebből a kis pénzből már meg tudtam venni a kazettát, amit szerettem volna. A többi pénzt pedig félreraktam, és gyűjtögettem. Szépen gyűlt is a pénz, egészen addig, míg be nem szabadultam egy zeneboltba. Ott az összerakosgatott kilencezer forintomnak kerek fél óra alatt a seggére vágtam. Már itt láttam, hogy ebből aztán nem lesz koncert. Ennyit erről. Azért még nem adtam fel a dolgot. Továbbra is vettem a kazettákat, újságokat.

Akkor is így történt. Megjelent egy cikk az én drágáimról, rohantam is az újságoshoz. Meg is vettem, és a képeket szépen kivagdostam. Viszont abban a bizonyos újságban nem csak egy cikk volt, hanem egy telefonszám is. Legalábbis én azt hittem.

Amerikai együttes amerikai telefonszámmal. Abban az időben még nem volt mobiltelefon, csak a jól ismert vezetékes. Ez még nem lett volna probléma, de az már igen, hogy árva egy kukkot se tudtam angolul. Azért ez még nem tartott vissza attól, hogy felhívjam az adott számot, és telefonon keresztül kézzel-lábbal mutogatva, próbáljam megértetni a vonal túloldalán lévővel, hogy kivel is szeretnék beszélni. Egy ilyen apróság nem tartott vissza. Engem nem, de a vonal túloldalán ülőt már igen. Számomra ez sem okozott gondot, mert eszembe jutott, hogy a szomszéd, aki most költözött ide, tud angolul. Ilyen szerencsés is csak én lehetek. Így illedelmesen elmondtam - persze magyarul - a vonal túlsó oldalán ülőnek, hogy várjon, egy perc és jövök. Átszaladtam a szomszédhoz, bekopogtam, és mondtam, hogy mi is az én nagy bajom. Ő meg jött segíteni. Amíg ő telefonált, én ott remegtem mellette, hogy úristen, én most mindjárt beszélhetek álmaim vágyával. Sajnos nem jött össze. Mikor a szomszéd letette a telefont, közölte, hogy ez csak, egy rajongói klub száma. Hát, így jártam. Én legalább megpróbáltam. Az vesse rám az első követ, aki ennek ellenkezőjét meri állítani. Valahogy itt fogyhattam ki az ötletekből. 

Eltelt egy kis idő. Én már az egészet el is felejtettem. Igen ám, de a telefontársaság az nem felejtett el részletes számlát küldeni. Pedig milyen jó lett volna, mennyi kíntól megkíméltek volna! Volna, volna, volna…
A szobámban voltam, és a tanulásnak nevezett valamit imitáltam. Általában csak ilyenkor volt nyugtom. Hirtelen éktelen kiabálásra kaptam fel a fejem. Ki is lehetett más, mint az én szeretett apám. Gondoltam, kimegyek megnézni, hogy már megint mi van. És ez lett a vesztem. Rögtön letámadott. Megtudakolta, hogy esetleg nem-e voltam oly’ merész, hogy külföldre telefonáljak. Mit tehettem volna? A legelső, ésszerű dolgot: tagadtam. Én? Hogy? És mért tenném? Kit hívnék? Zúdítottam faterra a kérdéseim sorozatát, mire ő sem tudott válaszolni, ezért elkezdett hinni nekem. Persze próbáltam teljesen ártatlan, majd felháborodott arcot vágni, hogy engem ilyennel mer gyanúsítani. Magamban meg a jó Istenhez fohászkodtam, hogy csak ezt éljem túl. Könyörgöm, én még élni akarok. Még nem jött el az időm, túl szép, túl fiatal vagyok még a halálhoz. Higgye el, nekem nem állna jól."



Végezettül legyen itt az említett két videoklip. Először a régebbi, ha jól emlékszem, akkor 1996-ból:


És a legújabb 2015-ből:





Read More




2017. okt. 28.

Új fejezet, új történet

A tegnapi nap folyamán felkerült a Kivetettek hetedik fejezete, mely Az első lecke címet kapta. Ezt jobb oldalt a fejezetek címszó alatt találhatjátok.
Lassan, de készül a nyolcadik rész is. Időpontot nem tudok mondani, hogy mikorra sikerül hoznom, de amint felteszem az oldalra mindenképpen értesítelek titeket.
A hétvége folyamán még számítani lehet egy írástechnikai bejegyzésre, illetve két-három könyvről is leírom a véleményem a Magánvélemény rovatban. 

Aztán itt nem áll meg a dolog, mert már egy éve kacérkodom egy új történettel. Maga a történetszálat rég kitaláltam, szinte minden nagyobb eseményt kidolgoztam. Annyi van hátra, hogy egy fejezetekre lebontott jegyzetet készítsek, majd megírjam a történetet. Annyit kell tudni róla, hogy ez is fantasy témakörben fog íródni, és ugyanúgy, mint a Kivetettek angyalokról, démonokról fog szólni. Persze, maga a történet merőben eltérő lesz, teljesen más vonalon fog mozogni. Még címet nem találtam neki, de egy bevezetést sikerült összehoznom. Eddig itt tartok. Összegezve: kéne egy jó cím, egy fülszöveg, és akkor indulhat az írás folyamata.

Persze több regényötletem is van, de azokat egyelőre félreteszem, mert elég lesz a Kivetettekkel, és az új történettel foglalkoznom. Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy szívem vágyam teljesülne, ha sikerülne összehoznom egy horrort. Nagyon sok koncepcióm, és rengeteg elképzelésem van erre nézve. Ebből a szempontból a bőség zavarában szenvedek. A lényeg az, hogy sok tervem van, csak időm legyen mindenre.

Emellett felhívnám minden kedves olvasóm figyelmét, hogy az Aranypenna  vár és fogad minden történetet, legyen az saját regény, vers, próza, novella, fanfiction. Ha valaki szeretné ezen az oldalon megjelentetni a művét, az látogasson el az ide: Aranypenna, ahol minden ezzel kapcsolatos információt megtalál.
Mindenkit várunk, aki szeret írni, vagy csak egyszerűen szeret olvasni.


 

Read More




2017. szept. 3.

Célok, tervek

Pár napja újból elővettem a Kivetetteket, és nekiálltam írni. Néha hátránynak érzem azt a sok írástechnikai bejegyzést, könyvet, cikket, amiket olvasok. Sajnos, eljutottam egy olyan szintre, hogy azért nem ment az írás, mert mindig tökéleteset szerettem volna alkotni. Persze, mindenki erre törekszik, de nem maga a folyamat közben. Mondok egy példát: megírtam pár sort, és nem bírtam ki, hogy a hibákat ne javítsam rögtön. Ebből két dolog következett, ha pontos szeretnék lenni, akkor az egyikből jött a másik. Az első gond az volt, hogy nem haladtam a történettel, mert egy-két sor, legfeljebb egy bekezdés után rögtön a hibákat kerestem, vagy a helyesírással bíbelődtem. Ebből viszont, egy idő után eljutottam odáig, hogy már nem élveztem az írást, hanem munkaként, megoldandó feladatként tekintettem rá. A megoldást az jelentette, hogy már csak mértékkel olvastam írástechnikával kapcsolatban, és azt az időt inkább magára az írásra fordítottam. Megerőszakoltam saját magam, odaültem a gép elé, és még akkor is írtam pár szót, mondatot, amikor sem kedvem, sem ihletem nem volt hozzá. Egy idő után azt vettem észre, hogy megint élvezem magát az írást. Nyilván a javítást nem, de amikor elmerülök a történetem világában, már ki tudom kapcsolni a hibátlanság iránti vágyam, és el tudok merülni az adott jelentbe, újból képes vagyok belebújni a karakterem fejébe, lelkébe. Ez nagyon fontos. Úgy szoktam mondani, hogy megint elkaptam a fonalat.

Emellett saját magamnak hoztam egy apró szabályt is. Próbáltam olyat kitalálni, ami a számomra tartható, és semmi sem akadályozhat meg abban, hogy ezt áthágjam. Ez nem más, mint egy ígéret saját magamnak arról, hogy minden nap minimum két órát vagy egy oldalt írok. Ebbe nem tartozik bele a blogon lévő bejegyzés, vagy írástechnikai cikk megírása. Ez csak és kizárólag a Kivetettek és a Néma bűnök írására koncentrálódik.

Azért írtam, hogy napi két óra vagy egy oldal, mert nem biztos, hogy ennyi idő alatt képes vagyok annyit írni, amennyit megadtam magamnak. Az elején még nem ment, aztán napról-napra egyre többet teljesítettem. Ma már ott tartok, hogy két óra alatt igencsak az elvárt felett teljesítek. Sőt, vannak olyan napjaim is, amikor nemcsak két órát, hanem ennél jóval többet sikerült írnom. Szóval, nyugodt szívvel mondhatom: nekem ez a módszer bevált. Mióta elkezdtem, minden nap sikerült írnom. Hol többet, hol kevesebbet, de a lényeg nem ez, hanem az, hogy megint azt érzem, amit régen. Az írás megfizethetetlen, minden másra ott… az olvasás.



Nemrég megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy a Kivetettekhez írok még hat-nyolc fejezetet, és utána magánkiadásba kiadom. Persze, ez nemcsak a történet hosszától függ, hanem attól is, hogy mennyire sikerül átírnom, kijavítanom a szöveget. Ezzel kapcsolatban időpontot nem tudok mondani. Habár, ha kiszámolom a napi egy A/4-es oldal megírását, ami könyv formátumban körülbelül a duplája, akkor a nyers kézirat három hónap alatt elkészül. Aztán jöhet a szerkesztő, korrektor, tördelő, akik átnézik a művet, és visszaadják javításra. Ez persze mind idő, nem egy-két nap alatt áll össze az egész. Az anyagi vonzatáról még nem is beszéltem.

Tervemben van a következő írástechnikai bejegyzés is, melyhez négy témakört írtam össze magamnak. Lehet, hogy ezeket kettészedem, ez majd csak később fog kiderülni, amikor elkészültek. Akkor fogom látni a cikkek hosszát. Sokáig gondolkodtam a következő írástechnikai cikk témáján. Egyelőre ezeket sikerült összeszednem, amik talán titeket is érdekelhet:

- hármas pont használata:
  Mikor és hogyan használjuk őket a szövegben?

- stilisztika:
  Mi jelent?
  Hogy vegyük észre, az ezzel kapcsolatos hibákat?

- fejezetek hossza:
  Milyen hosszú egy fejezet?
  Szavakat, vagy leütéseket kell számolni?
  Mennyi a minimum, és mennyi a legfelső határ?
  Hányszor, mikor, hol fejezzük be függővéggel?
  Egyáltalán, muszáj függővéget alkalmaznunk?

- szóismétlés:
  Mi számít annak, és mi nem?
  Hogyan vegyük észre őket?
  Miként javítsuk?

Ha esetleg valakinek van olyan az írással kapcsolatban, ami gondot okoz, akkor ne habozzatok, írjátok meg!

Nemrég indítottam egy rovatot, mely a Magánvélemény címet kapta. Ezzel is adósotok vagyok. Az elmúlt két hónapban inkább olvastam, mint írtam. Akik követik az oldalam, azok tudják, hogy a klasszikusok, és a szépirodalom áll hozzám a legközelebb. Ezen a hagyományomon változtattam egy picit, és jó pár olyan könyvet beszereztem, mely most trendiek. Ha teljesen őszinte szeretnék lenni, nem igazán nyerte el a tetszésemet. Lehet, ez csak annak az eredménye, hogy mondjuk egy Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Hardy könyv után, kicsit magas nálam a mérce. Valószínűnek tartom, ez is közrejátszik abban, hogy jó pár könyv nem igazán kötött le, és csak azért nem tettem félre, mert semmit sem szeretek félbehagyni.

Egy szó, mint száz, lassan, de a blogom eme részét is újra bővítem. A teljesség igénye nélkül pár olyan könyv, melyekről azt tervezem, hogy írok pár sort. 
- Harry Potter hét kötete
- Gayle Forman: Ha maradnék
- Amie Kaufman és Meagan Spooner: Lehullott csillagok
- Krencz Nóra: Megszámlálhatatlan
- Paula Hawkins: A víz mélyén
- Jay Asher: Tizenhárom okom volt.






Read More




2017. aug. 29.

Törésvonalak

Az utóbbi időben igencsak elhanyagoltam mindent, ami pár éve nemcsak az életem része, hanem egy nagyon fontos momentuma lett. Ténylegesen, az írásra gondolok, és az ezzel járó minden más elfoglaltságomra.
Akik közel állnak hozzám, azok tudják annak az okát, amiért egy ideje nem foglalkoztam sem az írással, sem az olvasással. Igaz, a facebook írói oldalamon pár szóban leírtam a miértet, de korántsem voltam olyan egyértelmű, amilyen most leszek.

Szeretném azt mondani, hogy egy pozitív esemény kapcsán nem jelentkeztem, de sajnos nem tehetem. Az igazság az, hogy nem szerettem volna a nyilvánosság elé tárni azt, ami történt. Legalábbis addig, amíg le nem ülepszik az egész. Úgy is mondhatnám, hogy időt adtam saját magamnak arra, hogyha egy picit is, de feldolgozzam a történteket. Most viszont úgy gondolom, itt az ideje erről pár információt megosztanom, és ezáltal apránként visszatérnem a régi kerékvágásba.

Akkor kezdeném az elején. A legtöbb olvasóm tisztában van vele, hogy egy három kötetes regényen dolgozom. Ez a családon belüli erőszakról szól, amiben leírom mindazt, amit átéltem, megtapasztaltam gyermekkoromban és fiatal felnőttként. Ebből már mindenki rájöhetett, hogy a történet szereplői élő, valódi emberek, a saját családom. Elsősorban a szüleim, de részt kap benne a két nővérem, illetve egy-egy ismerős, barát és osztálytárs. Az első kötetben főképp apám áll a középpontban.
A cselekményt sem muszáj túlságosan kidolgoznom, mert mindent a saját emlékeimből írok. Arra viszont nagyon oda kell figyelnem, hogy ne csak magát az eseményt tárjam az olvasók elé, hanem a bennük megjelenő emberek cselekedeteinek okát is felvázoljam. Amolyan ok-okozati összefüggésként kell kezelnem az egészet, ha azt szeretném, hogy teljes mértékben érthető legyen a bennük szereplők viselkedése. Az első könyvet lassan befejezettnek nyilváníthattam, amikor egy megrázó esemény történt.

Az utóbbi egy évben nagyon jól alakult a kapcsolat a szüleimmel. Megpróbáltuk félretenni a múlt sérelmeit, és helyrehozni a családi kötelékeket. Az igaz, hogy ezért legjobban apám tett lépéseket. Sokszor felhívott, megkérdezte hogy vagyok, hétvégére áthívott magukhoz, és kerültünk minden kellemetlen témakört. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy lassan, de biztosan eljutottunk egy olyan szintre, ami normálisnak mondható. Ezután történt valami… Valami, ami teljes mértékben összetört.


Június 28-án este tizenegykor hívott anyám. A beszélgetés a következőképp zajlott:
– Szia! Fent vagy még?
– Igen.
– Apád meghalt.
– Tessék? – kérdeztem vissza.
– Apád meghalt.

Ennyi. Így tudtam meg. Mindenféle bevezetés nélkül, lényegre-törően, egyszerűen csak közölte a puszta tényeket. Igazából nem tudtam elhinni, hogy megtörtént, nem tudtam felfogni a dolgot. Főleg úgy nem, hogy előtte három órával még a házunk kapuja előtt álltunk, és beszélgettünk, viccelődtünk. Még azóta sem tértem magamhoz.
Azt tudom, hogy a gyásznak több fázisa van, és jelen pillanatban még a tagadás időszakában vagyok. Higgyétek el, senkinek sem kívánom ezt az érzést.
Ez az egyik oka annak, hogy az utolsó két hónap ennyire megviselt.

A másik ok az alapbetegségem (Crohn), ami augusztus elején aktív szakaszba lépett. Nem írnám le a részleteket, akit érdekel, annak gugli a barátja. A lényeg annyi, hogy egy hónapja orvostól-orvosig rohangálok. Rengeteg gyógyszert kaptam, de az állapotom nem javult. Ezalatt az orvosok tűpárnának néztek, pontosan hatszor vettek tőlem vért. A legvégén kiderült, hogy az előző szakorvosom nem olyan gyógyszereket írt fel, melyeket kellett volna. Ezt a csorbát egy orvos váltással kiküszöböltem, és megtettem az első lépéseket a passzív szakasz felé. Ennek örömére tegnap újból beléptem a felnőtteknek szánt munka világába.
Összefoglalva: lassan, de biztosan összeszedem magam. Remélem, ehhez segítséget nyújt majd az is, hogy újból lesz időm az írással foglalkozni.




Read More




2017. jún. 25.

Magánvélemény

Jó szokásomhoz híven rengeteget olvasok, ami független a könyv műfajától, szerzőjétől. Tudom, hogy egy picit őrült vagyok, és nem kicsit látom máshogy a világot, mint a legtöbben. Talán, ez lehet az oka annak, hogy nagyon félek a szellemi elbutulástól. Ne értsetek félre, nincsenek még erre utaló jelek, és a családomban sem fordult elő ilyen, de jobb megelőzni a bajt. És ha én egyszer valamit a fejembe veszek, akkor nincs az az ember, aki meg tudna győzni az igazáról. Hiába mondják, hogy kemény a fal, ne menj neki, addig nem hiszem el, amíg meg nem tapasztalom. Szóval, ez is egy ilyen dolog. Úgy gondoltam, hogy már most teszek annak érdekében, hogy még véletlenül se fordulhasson ez elő. Így pár hónapja bevezettem, hogy minden egyes áldott nap százötven oldalt olvasok, és napi egy oldalt írok. Ezt általában tudom is tartani. Igaz, pár hete a százötven oldalból csak százat sikerült megvalósítanom, de ennél lejjebb nem adom.

Az jutott eszembe, hogyha már ennyit olvasok, akkor ezt valahogy, valamilyen formában rendszerezni kéne. Ezért nemrég felregisztráltam molyra, és ott írogattam egy-két könyvhöz értékelést, csillagoztam, meg mindenfélét csináltam, amit nem akartam. Számomra teljesen kaotikus, átláthatatlan a rendszer. Például tudom, hogy vannak polcok, meg kívánságlista stb., és néha tudom ezeket használni, néha nem. Egyszer sikerült valami jelzőt betennem valamilyen karcra (abban sem vagyok biztos, hogy így hívják). Na, az azóta is úgy áll. Egy kicsit besokalltam tőle, ezért úgy döntöttem, hogy egyszerűbb, ha itt a blogon indítok egy rovatot. Persze, ez nem jelenti azt, hogy feladtam ezt a molyos próbálkozást, de egyelőre szüneteltettem. Helyette a blogommal szeretnék egy kicsit többet törődni.


Innentől kezdve nemcsak molyra, hanem ide is fel fognak kerülni azok a könyvek, melyeket elolvasok, és tartok annyira jónak, rossznak, esetleg semlegesnek, hogy pár szóban megemlítsem. Nem minden olvasmányom kerül fel, mert akkor egész nap mást sem csinálnék csak ezt az új rovatot írnám. Ennek a rovatnak a neve:
Magánvélemény.



Azért választottam ezt az elnevezést, és nem a könyvkritikát, mert az egy külön műfaj, melynek megvannak a saját maga szabályai, formai követelményei. Meg azért annyira komolyan sem veszem a dolgot, hogy márpedig minden héten minimum egy könyvet értékelek. Annyi az egész, hogyha elolvasok valamit, akkor pár szóban, vagy mondatban leírom róla a saját, személyes véleményem. Ennyi. Nem több. Ha lesz valaki, aki elolvassa ezt a rovatot, onnan szemezget, és esetleg kedvet is kap egy-egy műhöz, annak csak örülök.

Szóval, ha egy picit lejjebb görgetek, akkor jobb oldalt a menüben találtok egy ilyet: Magánvélemény. Na, az lesz az. 
Már pár könyvről leírtam, hogy mit gondolok. Biztosan bővülni fog ez a lista. Azért is, mert vannak olyan történetek, melyeket olvastam, de nem volt rá időm, hogy írjak róluk pár szót. Lassan, ahogy időm engedi pótolni fogom ezt a hiányosságot.

Nemrég elkezdtem egy másik rovatot is, konkrétan, az Életünk Oldalait. Eddig egy bejegyzést írtam, de ez nem jelenti azt, hogy ez így is marad. A következő két kis történet kész van, és amint időm engedi kijavítom, és feltesz azokat is. Úgyhogy, nincs elfelejtve. 



Read More




2017. jún. 24.

Készül a Néma bűnök

Néma bűnök - 9. Váratlan segítség
Nemrég ébredtem, és elkapott az ihlet, a vágy az írásra. Szinte még ki sem nyitottam a szemem, mikor a párom a kezembe nyomott egy pohár kávét. Friss, meleg, és az illata mennyei. Ezután kipattantam az ágyból, és röpültem a gép elé.

Több regényötlet is szerepel egy mappában, és úgy éreztem, hogy a bőség zavarában szenvedek. Nem tudtam, melyiket folytassam. Aztán eszembe jutott az ígéretem, jelesül az, hogy idén megjelenik a Néma bűnök. Igen ám, de ehhez írni is kell. Ezért úgy döntöttem, hogy félre teszek minden ötletet, lelki kényszert, és ezt folytatom.
Eddig egy picit a babérjaimon ültem ezzel kapcsolatban, mert tudom, hogy már csak kettő, legfeljebb három fejezet van hátra, és elkészül. Ez adott egyfajta nyugalmat, hogy sikerül időre megírnom, és minden rendben lesz. De az idő közben röpül, és már igencsak nyár derekán járunk. Szóval, azt hiszem itt az ideje, hogy végre befejezem. Még csak a nyes szöveggel foglalkozom, és utána jönnek a javítások: hozzáírások, törlések, lektorálás, korrektúra stb.
Jelenleg a kilencedik fejezetet írom, mely a Váratlan segítség címet viseli. Igaz, csak fél oldal van kész, de haladok. Ha már megemlítettem a fejezet címét, akkor itt az alakalom, hogy azt is elmondjam, némelyik résznek megváltoztattam a címét. Most így néz ki:
1. A legelején
2. A család
3. Legjobb barát
4. Elveszíteni valakit
5. A pokol előszele
6. Egy szerencsétlen nap
7. Változások
8. Háború
9. Váratlan segítség

Egy pici gondban vagyok, és szeretném a segítségeteket kérni. Készítettem egy tartalomjegyzéket, és nem tudom eldönteni, hogy azt majd a könyv elejére, vagy végére tegyem. Szerintetek?

Még egy dolog van, amin még gondolkodom, az pedig a fülszöveg. Erre gondoltam, hogy talán ez megfelelő lesz. Az egyik előolvasom írta meg számomra, és ő engedélyével kerülne a könyv hátuljára.

"Nehéz lehet az élet egy olyan családban, ahol az ember fiúnak készült, de lánynak születik, ugyanakkor az anyai szeretet, mint olyan, csak egy eltorzult, hideg formában létezik, ha egyáltalán létezik, míg az apa nem riad vissza a gyermek bántalmazásától sem. Családon belüli erőszak nagyon is létezik, erre pedig E. Palton önéletrajzi regénye a Néma bűnök egy kiváló bizonyíték.

Bencze Dani"

Szóval, várom a véleményeiteket, ötleteiket ezzel kapcsolatban.

Remélem, mindenkinek olyan jól telik a hétvégéje, mint az enyém! 

Read More




2017. jún. 16.

Találkozás Leslie L. Lawrence-el

Sokan tudjátok, hogy nem vagyok egy társaságba járó ember. Szeretek itthon lenni a családom, könyveim, írásaim világában. Számomra ez jelenti a nyugalmat, a békességet, az életet. Úgy érzem, hogy egy tökéletes életformát alakítottam ki magamnak, és irtózatosan nehéz kirángatni a megszokott komfortzónámból. Persze, néha egy-egy vakmerőbb jelentkezőnek sikerül. Eleinte bőszen ellenkezem, de miután beadtam a derekam és végett ért az adott program, már egy pozitív élményként tekintek vissza rá.

Ez történt múlt hét szombaton is, amikor Hollótollal (blog), és pár könyvmoly lánnyal elterveztük, hogy kilátogatunk a 88. Ünnepi könyvhétre. A Deák Ferenc térre beszéltük meg a találkozót, melyről - szokás szerint - sikerült elkésnem. Bár, ez most egy apró, pár öt perces késés volt, szóval igazán hamar odaértem. Mármint magamhoz képest.
Első lépésben Hollótoll (facebook írói oldal) mindenkit bemutatott, majd azon kezdtünk tanakodni, hogy hova üljünk be enni. A csapat kétfelé oszlott, majd egy picit később újból egyesült, és együtt sétáltunk el a Vörösmarty térre. Legelső dolgunk az volt, hogy szereztünk egy térképet. Jó, nem egyet, hanem kettőt-hármat, hogy mindenki láthassa, merre kell eltévedni. Csak ezután kezdtünk el gondolkodni, hogy ki, mit szeretne megnézni, csinálni.

Leslie L. Lawrence
Mivel már fél kettő elmúlt, és a Leslie L. Lawrence dedikálást kettő órára időzítették, így ezt a programot céloztuk meg elsőként. Amint odaértünk, megint ketté oszlottunk, mert ez az esemény csak Fannit és engem érdekelt. A többiek otthagytak, azzal az ígérettel, hogy találkozunk még. Nem fenyegettek, csak ígértek.

Mi Fannival beálltunk a stand elé, mert meg szerettem volna venni az író legújabb könyvét. Ha már ott vagyok, és ő is, akkor miért ne? Szóval, Emilly beáll a sor elejére, leveszi a pultról a két kötetes könyvet, és majd' négy percig lóbálja az eladó orra előtt, hogy "Hé, meg akarom venni!" Szerintetek bagzott rám a kis csaj? Á, dehogy! Megint eltelt két perc, és épp azt ecseteltem Fanninak, hogy simán lenyúlhatnám a könyveket (mely eszemben sem volt), sőt még dedikáltathatnám is, és senki nem venne észre semmit. Mire gondolataim kifejtésében idáig jutottam, az eladónő is szentelt rám egy percet, és végre kifizethettem a kezembe tartott könyvet. Ekkor már igencsak nézegettem balra, ahova az írónak kikészítettek egy műanyag asztalt, székkel, napernyővel. 
És igen, akkor jött el a nagy pillanat: megláttam őt, gyermekkorom nagy kedvencét: Leslie L. Lawrence-t. 

Ördögtojások I.-II.
Meglepődtem, mert az asztalnál nem ült senki, illetve még a környékén sem láttam sehol egyetlen elvakult rajongót sem, holott már elmúlt két óra, a dedikálás kezdete. Gondoltam, ha már ott vagyok, akkor hasznossá teszem magam, és elindultam a szerző felé. Épphogy mellé értem, Fanni megkocogtatta a vállam, és az arcom mellett balra mutatott. Akkor vettem észre a majd' ötven méter hosszú sort. Lépteim lelassítva, a sor mellett sűrű bocsánatkérések közepette elhaladva beálltam a végére. Miközben letörten ballagtam, egy idősebb hölgy rám nézett.
- Kis naiv - szólt egy elnéző mosoly kíséretében.

Megérkeztünk a végeláthatatlan sorba, beálltunk és vártuk, hogy mi is a szerző színe elé járulhassunk. Az időt beszélgetéssel töltöttük, illetve néha kitekingettünk az előttünk álló háta mögül, hogy még hányan vannak előttünk, és mennyi idő, míg mi is sorra kerülünk. Azt viszont hozzá kell tennem, hogy teljesen másképp képzeltem el az eseményt. Konkrétan úgy, mint egy koncertet: kiabáló, sikoltozó rajongókat, lökdösődést és tömegnyomort, ahol mindenki megízleli, hogy milyen a másik lábán állni. Ebből, ami megvalósult az a tömeg, semmi más. Mindenki egymás mögött állt, és ki türelmesen, ki türelmetlenebbül, de csendben beszélgetve várt a sorára. Leslie L. Lawrence is rendesen kapott levegőt, mert a jelenlévők, kulturált emberek lévén, nem álltak-ültek a nyakára, hanem meghagyták számára a tisztes két méter távolságot.

Telt-múlt az idő, lassan feltámadt a szél, és ha ez még nem lett volna elég az eső is csepegni kezdett. Ezek az apró természeti jelenségek senkit sem zavartak. Egyetlen embert sem láttam, aki kiállt volna a sorból. Hősiesen tűrtük az égiek által ránk mért sorsot. Időközben a társaink is befutottak, és afelől érdeklődtek, hogy állunk.
- Két lábon - jött a szellemes válasz.
Nem sértődtek meg, hanem velünk maradtak, és ők is beléptek a hősök világába, és "Mindent egy aláírásért!" felkiáltással szolidaritást vállaltak velünk. Aztán, nemsoká eljött a várva várt idő, és először Fanni, majd jómagam is leülhettem a szerzővel szembe. Persze eközben csapatunk többi tagja sem tétlenkedett, előkapták a telefonjaikat (tudjátok, azokat a simogatósokat), és igen gyorsan, precízen készítettek több tucat képet.


"Emilly Paltonnak, jövendő kollégámnak,
sok szeretettel"
Sorra kerültem. Leültem, elővettem a könyveket, és átnyújtottam Leslie L. Lawrence-nek. Megkérdezte, hogy kinek dedikálhatja.
- Emmily Pal.. - kezdtem bele.
- Oh, elnézést. - Nézett fel rám. - Azt hittem, hogy Emillynek, így azt írtam. Tudja mit? Nem szoktam, de akkor most a második kötetbe is írok - mosolygott rám, miközben kézbe vette az említett könyvet.
- Hogy kapta ezt a szép nevet? - kérdezte.
- Magam is kacérkodom az írással - vallottam be szégyenlősen.
Leslie L. Lawrence-el
- Á, tényleg? - kérdezte vidáman és izgatottan, miközben felvette a szemüvegét. - Akkor várjon egy pillanatot.
Megtettem.
Átnyújtotta a könyvet, felállt, és intett, hogy kövessem a példáját. Ekkor már Hollótoll ott is volt, hogy készítsen jó pár képet rólunk. Ezután kezet fogtam vele.
- Művész úr, köszönöm szépen! - köszöntem el.




Szerzeményeink
Egy picit arrébb sétáltunk, és akkor, ott elkezdtem ugrálni. És ezt szó szerint tessék érteni. Persze, a többiek próbáltak nyugalomra inteni, több-kevesebb sikerrel. Amikor egy picit lehiggadtam, akkor elindultunk, hogy Fannival mi is körbe tudjunk nézni.
Elérkeztünk egy standhoz, ahol egy rakás könyvet láttunk barna csomagolásba. Ezeket potom ezerhétszázért dobták utánunk. Hárman is vettünk ilyen zsákbamacska könyvet, mindannyiunknak más és más műfajt, kategóriát sikerült megnyernünk. Nekem Maggie Stiefvater Tündérdallam I. című kötetét ajánlotta fel a végzet.
Mivel a szél és az eső sem állt el, így kénytelennek voltunk úgy dönteni, hogy meglátogatunk egy kávézót, míg egy picit előbújik a napocska. Miközben az erős feketét kortyolgattuk, számba vettük a napunkat. Az összegzés alatt kiderült, hogy heten, fél nap alatt költöttünk el egy havi fizetést.

Sajnos Hollótollék elég messziről érkeztek, így ők vonathoz voltak kötve, ezért eljött az idő a hazaindulásra. Azért, még arra maradt pár perc, hogy lőjünk pár csoportképet.




Read More




2017. jún. 1.

Ünnepi könyvhét


Kapcsolódó kép 


Nemsokára itt az idő!




Ünnepi könyvhét lesz június 8-12. között.
Egy kis csapattal, pontosabban nyolc fővel együtt részt veszek rajta. A részleteket már nagyjából megbeszéltük: kit, hol, hogyan szedünk össze, kivel, mikor találkozunk.

Terv a következő: június 10.-én megyünk. A banda fele, akiknek Hollótoll lesz a vezetője - hogy ne tévedjenek el -, azok fél egykor találkoznak Újpest- Városkapunál.
Akik velem jönnek, azokkal a Deák Ferenc téren randevúzunk.

Ezen kívül még semmi sem biztos, két dolgot kivéve:
- meglátogatjuk Leslie L. Lawrence írót,
- jól fogjuk érezni magunkat!

Akinek van kedve velünk tartani, az jelezze, és a részleteket megbeszéljük.


Read More




2017. máj. 25.

Amikor kamasz gyereked van

Amikor az ember leányának van egy kamasz gyermeke, akkor a sors, az élet, a végzet és minden más, érdekes eseményeket sodor e személy útjába. Így járt ma én is. Gyermekem egy szaktanári figyelmeztetéssel jött haza.

Ez állt az ellenőrzőben:
"Tisztelt Szülő!

Márkó felszólításom ellenére sem hagyta el a tantermet szünetben, ezért szaktanári figyelmeztetést kap."



Itthon megkérdeztem a fiamat, hogy mi történt. Márkó elmondta, hogy ő is ki szeretett volna menni a teremből, de egy kicsit későn kapcsolt, hogy kicsengettek, ezért a tankönyvei még az asztalon hevertek. Gondolta, mielőtt elhagyja a helyiséget, előtte még összeszedi az asztalán lévő tankönyveit. Így táskáját a földről feltette a székre, és elkezdett pakolni. Ezt a tanárnő a fentiek alapján értelmezte.

Már megírtam a választ:
"Tisztelt Tanárnő!
Gyermekünk elmondása szerint: ő szerette volna elhagyni a termet, viszont ezt nem sikerült olyan gyorsan és precízen végrehajtania, mint az osztálytársainak. Mi is észrevettük, hogy gyermekünk nem egy gyorsasági világbajnok (lassú), melyről a Nevelési Tanácsadóból szakvéleményünk is van. Itthon próbálunk türelmesek lenni vele szemben, és kivárni míg a rábízott feladatokat megoldja."

Azt már nem mertem odaírni, hogy talán ő is lehetne egy picit türelmesebb. Ezek után kíváncsi vagyok, hogy holnap kap-e beírást? Egyáltalán ő kapja, vagy én?



Read More




2017. máj. 14.

Néma bűnök részletek 2.

Azt ígértem nektek, ahogy haladok a történet megírásával, úgy hozok újabb és újabb részleteket a könyvből. Mivel, az utóbbi időben elkapott az ihlet, és lassan már látom az alagút végét, ezért úgy gondoltam, hogy megtartom a szavam. Szóval, megint hoztam pár apró részletet a Néma bűnökből.

A könyvem elejére két idézetet választottam. Mindkettő Tanley Milet írónő A könyv című regényéből való. Íme:

„Mert a saját világom sokkal fontosabb annál, hogy mások mit gondolnak rólam, vagy hogyan tudom őket kihasználni, ezért leszarom a hatalmat.”

„… van egy mag, akiknek megvan a lehetősége a változásra és a változtatásra. Ők azok, akik soha nem bíznak magukban, de bármilyen iskolában, munkahelyen megállják a helyüket, kérdés nélkül segítenek apróságokban és nagy dolgokban is az utcán vagy bárhol. Ultra érzékenyek szociálisan, tehetségük pedig szerteágazó. Általában nem fejezik be az iskolát, mégis olyan újításokat hoznak, melyek alapjaiban változtatják meg a világot. Nem sikerül nekik semmilyen rendszerbe vagy vallásba túlságosan belemenekülniük. Valahogy zsigerből érzik, hogy mi igaz és mi a szemfényvesztés.”



Részletek a Néma bűnökből:

"Körbenéztem az udvaron, és nem kellett csalódnom, szinte mindenki engem bámult. Megindultam a társaság felé, rimánkodva a mindenhatóhoz, hogy lehetőleg most az egyszer ne akadjon össze a kezem a lábammal. Mint már oly sokszor, megint előkerült az a híresen nagy szerencsém, mely sosem létezett. Pár lépés után a vállamról elkezdett lecsúszni a táska pántja, mely épp elég időre elvonta a figyelmem ahhoz, hogy az egyik lábam keresztezze a másikat. Azért még idejében kapcsoltam a lehetséges végkimenetelt illetően, és két kezemet segítségül híva próbáltam az egyensúlyom megtartani. A kellemes őszi idő ellenére, sikerült a füves részen egy műkorcsolyázókat megszégyenítő lépés sorozatot bemutatnom. Bár, igazából ezt a mutatványt betudhattam volna egy műrepülő érdekes landolásának is. Nem mondom, hogy nem nevettek rajtam, mert akkor hazudnék. Ditta megsajnált, odasétált hozzám, majd lehajolt és felsegített. Ruhámat leporolva, immár a legrosszabbon túlesve, kimérten sétáltam oda hozzájuk.
– Sziasztok! – köszöntem az ott állóknak. Igaz, elég halkan tettem, mert a pár perccel azelőtti tudásom bemutatása még elevenen élt emlékeimben. És nem csak az enyémben.
– Szia! Te mindig így közlekedsz? – jött a legelső kérdés, egy kék szemű, szőke hajú lánytól.
– Nem mindig, csak általában."



"Édesapámtól elég sok mindent tanultam. Minden ember a szüleitől tanulja meg az alapvető dolgokat az élethez. A szülőknek pedig, több módszer létezik arra nézve, hogy gyermekeik életét terelgessék. Azt, hogy egy szülő melyiket választja, csak magától a felnőtt embertől függ. Felmenőim a pszichológiai hadviselés érvényesítésében kezdtek el tapasztalatokat szerezni. Olyannyira jól ment nekik, hogy ezt édesapám az évek során tökélyre fejlesztette. Legalábbis ők úgy gondolták, hogy ennek a nevelési eszköz minden formáját, válfaját tökéletesen ismerik, és alkalmazzák is. Az meg sem fordult a fejükben, hogy hét-nyolc éves koromra eljutottam odáig, hogy nem tudtam, mikor viselkedem jól, és mikor rosszul. Olyannyira elbizonytalanodtam ezzel kapcsolatban, hogy egyszer meg is kérdeztem erről Orsit, az idősebb nővéremet. Határozott választ ő sem tudott adni.
Ezen nagyon meglepődtem, mert hármunk közül ő volt a legmegfontoltabb, legfelelősségteljesebb és legőszintébb. Addig bármit kérdeztem tőle, mindig őszintén és komolyan felelt, annak ellenére, hogy alig töltötte be a tizenötödik életévét... 
... Így igen meglepődtem, amikor arra a kérdésemre, miszerint mikor jó vagy rossz valaki, csak annyit válaszolt, hogy ez a helyzettől függ. Kösz, ebből aztán sok mindent megtudtam.

Másnap apám szólt, hogy beszélni szeretne velem. A „szólt” azt jelenti, hogy üvöltötte a nevem, és akkor az ember fia, vagyis lánya tudja, hogy jelenése van. Ilyenkor nem biztos, hogy ez kellemes lesz, sőt, inkább előre érzi, hogy nem fogják megdicsérni. Legalábbis nálunk.
– Mit nem értesz azon, hogy jó vagy rossz? – kérdezte.
– Nem tudom, hogy mikor viselkedem jól és mikor rosszul.
– Nem kell rossznak lenni, és nem lesz baj.
Ő is jól elmagyarázta, méghozzá példákkal ellátva, nem? Apám nem szeretett magyarázni, csak elmondani, hogy szerinte mit és hogyan kéne csinálni. Ha ő arról beszélt, hogy ki kéne takarítani hétvégén a lakást, ez azt jelentette lefordítva a mi nyelvünkre, hogy hétvégén nagytakarítás lesz."



"Csak hogy írjak még egy kicsit a két nővérkém egymás iránti szeretetéről. Megesett az is, hogy a lányoknak – mi a családban csak így hívjuk őket – az iskolában szavalóversenyt rendeztek, melyre mindketten jelentkeztek.
Mint fentebb említettem, egy szobán osztozkodtak, így ott is tanulták a maguk kicsiny versét. Persze, hogy zavarták egymást, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy kimenjen a nappaliba. Ehelyett, már majdnem kiabálva magolták a számukra kijelölt művet. Odáig fajult a dolog, hogy Orsi felállt egy székre, hogy majd ő onnan mondja a versét. Katinak se kellett több, elméjében megszületett a tökéletes terv. Hipp-hopp, hopp, megbillentette a kicsiny széket, melyen imádott testvérkéje állt. Azt gondolta, hogyha a szék eldől, Orsi leugrik róla, és mérgében elhagyja a helységet.
Gondolta ő. Igen ám, de a székkel együtt borult Orsi is, teljes testsúlyával rá a karjára. Efféleképp bemutatta a családnak a gyors kartörési mutatványát. Hát igen, a testvéri szeretet már akkor is megvolt kettejük között."



"Egyik délután elkezdett esni az eső. Az elején még csak szemerkélt, és egy ideig úgy tűnt, nem is lesz belőle semmi. Ám aznap Isten nagyon sírhatott, mert nem hogy elállni nem akart, inkább egyre jobban esett. Később már villámlott és dörgött is az ég. A szobából nem sok mindent lehetett látni a sötét felhőktől és a vízfüggöny mögül. Néha egy-egy villanásnál, mikor a villám lesújtott a füves földre, mintha Isten haragja lenne, lehetett látni, amint a panelrengeteg elfoglalja a teret az üde növényzettől. Nem marad más utána, csak a kopár föld és a néhol még föltűnő, régen lombos fák kiszáradt, elkorhadt törzsei. Mintha az ég is megérezte volna az elkövetkezendő időket. Ily természeti elemekkel kísérve, és mivel apámnak áldott jó szíve van, támadt is egy remek ötlete. E remek tervét megosztotta leendő vej-jelöltjével is, Ricsivel. Ő már nem díjazta ezt az ötletet olyan nagyon. Próbálta is lebeszélni após-pajtást a haditervéről, persze sikertelenül.
– Gyere, Ricsi fiam, meglepjük a lányokat. Elmegyünk értük az iskolába – invitálta majdani unokáinak szánt apját.
– De Feri bá’!
– Nem megmondtam neked ezerszer, hogy ne „bázz” engem. Inkább tegezz, de ne „bázz”. Megértetted?
– De Feri, hazatalálnak ők egyedül is, nem kell nekik kísérő.
– Gyere már, esik az eső. Még a végén megfáznak.
– Nem cukorból vannak.
– Jössz vagy sem, én megyek. Remélem, tudod, hogy lelketlen vagy. Ha nem kedvelnélek annyira, most kitekerném a nyakad.
– Jó, meggyőztél. Csak meg ne bánjam.
Így indultak el a lányok elé. Bár Ricsi számára nem volt oly meglepő, mint apámnak, mikor az iskolához érve kiderült, egyik leánygyermeke eltűnt. Bezzeg ő igen bőszen kereste az iskolában, de hiába. Középső gyermeke aznap még kívülről sem látta Magyarország eme csodás építményét, nemhogy belülről. Így három gyönyörű leánygyermeke közül az elsőszülöttet szólította fel, hogy lehetőleg e szent pillanatban közölje vele a középső lánygyermek tartózkodási helyét. Ám legidősebb leánya nem tudott információval szolgálni a számára oly becses kishúga felől. Döntés született. Hazamenni, otthon megvárni az elveszett báránykát.

Szépen haza is mentek, és vártak. Kis idő múltán a mi kis drágánk megjelent családi fészkében, ahol már kimondhatatlanul várták. A középső leány vette minden bátorságát, és belépett az oroszlán barlangjába, mögötte a hősiesen megbúvó udvarlójával egyetemben.
– Hol voltál? – hangzott az első és legfontosabb kérdés az oroszlán szájából.
– Iskolában. – Itt csattant el az első pofon.
– Még egyszer megkérdezem, hol voltál?
Választ nem kapott csak egy hirtelen megnémult leányt. Apám odafordult az eddig leendő vejének vélt hímegyedhez, és közölte:
– Te pedig takarodj, öcsém!
– Igenis, Feri bácsi – válaszolt sógorom, majd egy mély meghajlás közepette távozott a lakásból.
– Várj, Matyi, megyek én is! – szólt utána a nővérem.
Apám odafordult Katihoz, és csak ennyit mondott:
– Hogy legyen miért.
Ezután már csak a pofonok csattanását hallottuk. Orsival a nappali kanapéján ültünk, és összeölelkezve sírtunk. Egyikünknek sem volt bátorsága odamenni. Bár a két nővérem között mindig is megvolt a testvéri féltékenység és rivalizálás, de ilyet soha nem kívántak volna egymásnak."






Read More




Return to top of page
Powered By Blogger | Design by Genesis Awesome | Blogger Template by Lord HTML