Néma bűnök: kézirattól a könyvig

Az elmúlt pár hónap igen mozgalmasra sikeredett az életemben. Nem elég, hogy kiadásra került első könyvem, mely a Néma bűnök címet viseli, hanem kijutottam a 89. Ünnepi Könyvhétre, mint író. Ezután, vagyis pontosan egy hónapra rá megházasodtam, tizenegy év után férjül vettem a páromat. De nem siessünk ennyire előre, kezdjük az elején.

Először is egy picit mesélnék a könyvkiadás menetéről, a következő posztban a könyvheti dedikálásról, és utána az esküvőmről is megosztanék pár emléket. Bár, ez nem szervesen kapcsolódik az íráshoz, de van hozzá köze. Nem sok, de van.

Szóval, a könyvkiadás nem egy leányálom, mert nem elég annyi hozzá, hogy az ember megírja a könyvét, a törzsszöveget, és kész ülhet a babérjain, amíg nem jön egy nagy kiadó, aki úgymond felfedezi, és ő lesz az új J.K. Rowling. Ez szép és jó, de hát mégiscsak egy álom.

Most inkább maradnék a realitás talaján és elmesélném, hogy is történik mindez a valóságban. Ha kész a szöveg, akkor jön a munka második fele, amikor is körbe kell nézni a könyvpiacon, utána kell olvasni a kiadóknak, és ha minden smakkol, na, akkor lehet e-mailekkel bombázni a kiszemelt kiadókat.

Aminek megvannak a maga szabályai, teszem azt, az első levélben ne küldj semmit a kéziratból. Egy árva sort sem, csak érdeklődj, hogy erről és erről szól a könyved, ugyan regéljék már el, hogy a profiljukba illik-e vagy sem, és ha igen, akkor mi kell ahhoz, hogy bekerülj hozzájuk. Ha erre a megkeresésre válaszolnak, még akkor sincs nyert ügyed. Általában három lehetőség áll fen, jó esetben bekérik a szinopszist, amit ha elolvasnak, és jónak ítélik, akkor kérik magát a kéziratot. Ha idáig eljutsz, na, akkor lehet körmöt rágni, reménykedni, és mindenkinek az agyára menni. Ezután semmi dolgod, mint vársz, türelmesen. A másik lehetőség, hogy kapsz egy „köszönjük szépen érdeklődését, de...” kezdetű levelet. A harmadik eshetőség az, ha egyszerűen válaszra sem méltatnak. Erről van egy kis sztorim, de az majd egy másik bejegyzésben írom meg.

Én szerencsés helyzetben voltam, mert mire bekerültem a kiadó berkeibe, addigra jó pár ottani íróval ismerkedtem meg, barátkoztam össze. Ez nem jelenti azt, hogy bármiféle előnnyel indultam volna, csak egy picit jobban ráláttam a működésükre, a csapatmunkájukra, összetartásukra, és legfőképp arra, hogy magának a kiadó vezetőségének milyen követelményei vannak egy íróval szemben. Ezek után felmértem azt, hogy ez számomra elfogadható, megoldható feladat-e vagy sem. Akármilyen hihetetlen, amennyire vágytam pár éve arra, hogy a könyvem kiadásra kerüljön, annyira gondolkodóba estem a célegyenesben. Mint minden írónak, számomra is nagyon sokat jelent a saját írásom, szabályosan olyan, mintha a gyermekem lenne, csak ez nem a méhemből fakadó élet gyümölcse, hanem a mezítelenre vetkőztetett lelkem egyetlen apró darabkája. Na de, egy picit elkalandoztam, a lényeg annyi, hogy mindent számba vettem, mérlegeltem, aminek az lett a vége, hogy idén januárban kötöttem velük egy titoktartási szerződést. Ezután beküldtem a kéziratot, és vártam. Vártam, türelmesen. Aztán megkaptam a visszaigazoló levelet, melyben értesítettek, hogy igen, kiadják a könyvem, ezzel és elkezdődött az a munka, amire minden első könyves író vágyik.

A legelső lépésként a szöveget egy szerkesztő vette górcső alá. Komolyan beszélek, amikor azt mondom, hogy darabokra szedte, szétcincálta a szöveget. Rámutatott a hibákra, a logikátlanságokra, szóismétlésekre, esetleg egy-két itt-ott feltűnő vulgáris kifejezésre. Mikor visszakaptam, szinte meg sem ismertem. Ebben az időszakban az író és a szerkesztő csúnyán kifejezve magam: egymás seggében lóg. Persze nem mindent kötelező megfogadni, amit a szerkesztő ajánl. Mert azt tudni kell, hogy a szerkesztő NEM átír, nem belenyúl, nem megrövidíti a szöveget, hanem mindig csak ajánl, irányt mutat. Ezt a szerző vagy elfogadja, vagy nem. Szerencsémre egy nagyon kedves, türelmes, és emellett egy szakmailag igen felkészült szerkesztő keze alá kerültem.

Hogy ez a gyakorlatban hogyan is nézett ki, hát úgy, hogy fogtam az egész Word dokumentumot, és ahogy megírtam átküldtem a szerkesztőnek, ő átnézte, és korrektúra ablakot használva utat mutatott, ötleteket adott, átírást, törlést, kiegészítést ajánlott. Ezután visszaküldte nekem, amit tűzesetesen átolvastam, kijavítottam, egyes dolgokat megfogadtam, másokat nem. Amikor ez kész volt, akkor vissza a szakembernek, és kezdődött a második kör, ami szinte ugyanaz, mint az első, csak már nem annyi a „hiba”. Többnyire.

Második forduló után következett a korrektor, aki a már végleges szöveget bújta át, kereste meg, és jelölte be az esetleges nyelvtani, nyelvhelyességi hibákat. Ez is, pont, mint a szerkesztés két körös volt. És itt is ugyanaz a szabály, mint előzőleg, hogy a korrektor NEM javít, hanem megmutatja a hibát, és azt a szerzőnek kutya kötelessége javítani. Ennél a pontnál érkeztünk el oda, amikor kész lett a teljes szöveg, ami még nem jelenti azt, hogy nyomdakész lett a munkánk. De nem ám, mert amint ezekkel a feladatokkal végeztünk, utána az egészet átküldtem a tördelő elvtársnak. Neki az a feladata, hogy a megadott paraméterek alapján (pl. margó szélesség, sorköz, betűméret stb.) betördeli a szöveget, és mire visszakaptam már majdnem úgy nézett ki, mint egy könyv, de még nem volt az. Újfent átolvastam a saját művem, és figyeltem minden egyes apró hibára, mert ez a nyomdai fájl elkészülte előtti utolsó javítási lehetőség.

Különös gondot kellett fordítanom a helyesírásra, szó szerint vadásztam azokat a szavakat, amelyek még ennyi ellenőrzés után is átcsúsztak a rostán, illetve a sorvégeket, hogy minden egyes sor végén jól legyenek elválasztva a szavak, ne maradjanak a szövegben árva vagy fattyúsorok. Amikor minden egyes oldalt, mondatot, szót, betűt átnéztem, visszaküldtem a tördelőnek, hogy oké, rendben, mehet a dolog. A tördelő szépen megcsinálta a nyomdai fájlt, ami a nyomdához kerül, és majd ők varázsolnak belőle szép könyvecskét. De... mindezek előtt azért nem ártana a borítóval, és a fülszöveggel is foglalkozni egy keveset. A fülszöveggel nem volt gondom, mert az már évek óta az egyik mappámban várta sorsát, és a kiadónak is tetszett, így ez ennyivel le is lett tudva.

A borító nálam úgy működött, hogy míg a korrektor vagy a tördelő keze közt leledzett a kreálmányom, addig a grafikussal karon öltve bújtuk a netet, és kerestük azokat a képeket, amiket mindketten jónak találtunk arra, hogy a könyvem elejét, és hátulját beborítsa. Kapásból legalább húsz lehetséges kép landolt a gépemen, amit egyre jobban szűkítettünk, és végül csak egy maradt, amit megmutattunk a kiadónak és az olvasóknak. Hála az égnek szinte rögtön mindenki rábólintott, hogy igen, ez jó lesz. Emellett illet a témához, a szöveghez, és igen közel állt az általam elképzelt borítóhoz is. Ekkor jött a grafikus, és ráillesztette a nevemet, a címet, a hátoldalára a fülszöveget, az ISBN számot és a kiadó lógóját. Úgy ám blokk mindent, és én csak végeredményben gyönyörködhettem. Hát, tökéletes lett, legalábbis én annak láttam. Ám színre lépett egy nagyon kedves írótársam, aki már olvasta a kéziratot, és megtisztelt azzal, hogy írt rá egy ajánlót, mert a téma és a megfogalmazás éles kontrasztot alkot. Így lett végleges a könyvem.

Ami meg a blogomat illeti, tisztában vagyok vele, rég jártam erre, de az, hogy nem jelentkeztem, az nem azt jelenti, hogy a háttérben nem dolgozom. Jelenleg írom a Néma bűnök második kötetét, illetve ezzel egyidejűleg a Kivetettek fantasymat is folytatom. Viszont egy picit el kell szomorítsalak titeket, hiszen nem biztos, hogy a Kivetetteket folytatását felteszem a blogra, mert terveim közt szerepel könyv formájában viszont látni. Azért mégsem hagylak így itt titeket, ezért mondok valami kézzel fogható dolgot is. Úgy gondolom, hogy a Néma bűnök második kötete a jövő évi Könyvfesztiválra fog megjelenni, míg a Kivetetteket a Könyvhétre tervezem. Persze, ebből még semmi sem biztos, csak az én kis fejecskében tekergő gondolatok, tervek.

Azt hiszem, mára befejezem ezt a posztot, így is többet írtam erről a témáról, mint terveztem, és már nem fér bele a 89. Ünnepi Könyvhét élményei.

Remélem ezzel a kis bejegyzéssel sikerült egy picit rávilágítanom, mennyi minden szükséges ahhoz, hogy egy ötletből, szövegből, kéziratból valódi, kézzel fogható könyv legyen. Emellett abban is reménykedem, hogy vannak olyan olvasóim, akiknek valami új információval tudtam szolgálni.