Ahol írok, olvasok: avagy a saját kis kuckóm

Eléggé zárkózott ember vagyok, és amikor elkezdtem írni, akkor megfogadtam magamnak, hogy semmi magánéleti dolgot nem osztok meg. Azt szerettem volna, ha az emberek az írásaim alapján ítélnek meg, és nem azt nézik, hogy szőke a hajam, kék a szemem, vagy épp arról alkossanak véleményt, hogy hol és milyen tetoválásom van, milyen zenéket szeretek és a többi apró külcsínes dolgoknál ragadjanak le. Ezért is bújtam álnév mögé, mert nem akartam az írást, és a magánéletemet összekeverni. Sőt! A polgári nevemen - amit amúgy is utálok - nincs fent rólam az interneten semmi, még facebook profilom, e-mail címem sincs. Bár, az elég kellemetlenül esett, amikor szülői értekezleten mindenkinek le kellett adnia az e-mail címét. Nem néztek rám érdekesen a szülők, mikor meglátták az írói álnevemmel egybeszőtt címet. Á, dehogy! 

És ugyanez igaz a páromra is. Az egyik kollégája kérte, hogy jelöljék be egymást facebookon, mert ott egyszerűbb a kommunikáció.

- Nem vagyok fent facebookon - válaszolta a párom.

- Akkor te nem is létezel.

- Hát, én vagyok a láthatatlan ember.

Ez csak egy apró jelenet a mindennapjainkból, amikor a körülöttünk élők megtudják, hogy az internet világában nem létezünk. Egyszerűen nem értik, hogy számunkra nem életbevágóan fontosak a közösségi oldalak, mert akivel tartani szeretnénk a kapcsolatot, azokkal sokkal közvetlenebb módon, de megtaláljuk a lehetőségeket.

Most négy év után úgy érzem, itt az ideje annak, hogy bemutatkozzam egy picit. Na jó, ez nem teljesen a saját ötletem (?) volt. Az igazság az, hogy már többen is megkérdezték az éteren keresztül, hogy: pontosan ki is vagyok én? 

Nagyon jó kérdés, és elég hosszú lenne rá válaszolni, és ezt így direktbe nem tudom elmondani, ezért mindig hozok majd egy-egy kis információmorzsát. Legyen ez az első, pici lépés afelé, hogy kibújok a saját kis kényelmes komfortzónámból.

Úgy gondoltam, hogy a legjobb azzal kezdeni, ami az íráshoz feltétlenül szükséges: az írói környezet, ahol az alkotások születnek.

Minden írónak megvan a maga kis szentélye, ahol a könyveit, novelláit, prózáit stb. írja. Persze, ez nemcsak az írok kiváltsága, hanem minden egyes emberré. Most megmutatom, hogy milyen körülmények közt érzem jól magam, hol születnek a prózáim, a Kivetettek és a Néma bűnök. Hoztam két képet arról a helyről, ahol írni, olvasni, lektorálni, oldalt, blogot szoktam vezetni. Ez a saját kis szentélyem, ide senki, sem a párom, de még a fiam sem ülhet le, a gépemhez egyikük sem nyúlhat. És szerencsésnek mondhatom magam, mert ezt mindketten megértik és betartják. 

Persze, ehhez az is kellett, hogy mindannyiunknak külön gépe legyen. Amint megvalósult, abban a pillanatban életbe lépett egy kimondatlan családi szabály: egymás gépét nem szekáljuk. És mi történik, ha egyikünk gépe elromlott? Hát, így járt az illető. Azt a pár napot, míg megjavíttatjuk, kik kell bírnia.

Szóval, íme a két kép:

Azért a laptopom alatt befigyel az Ételkészítési ismeretek tankönyv. Ha másra nem is, de arra tökéletes, hogy a nekem megfelelő magasságra emelje a gépemet.

És persze az is látszik, hogy egy kisebb, apróbb puskát ragasztottam ki magamnak a párbeszédek helyes írásáról. Igaz, már nem használom, de eddig még nem volt szívem leszedni.

Ki, hol ír, vagy olvass? Ne legyetek szégyenlősek, és osszátok meg velem kommentben, mert kíváncsi vagyok rá!