Egy rossz hír

Sajnos, rossz hírem van. Nemrég tudtam meg, hogy a könyvem nem jelenik meg, mert a kiadó bezárja kapuit. Igazából, tudom már egy ideje (kb. másfél hónapja), de még nem volt lelki erőm ezt felfogni, szembe nézni a ténnyel. Eddig hittem, reméltem. Hogy miben? Azt magam sem tudom. Csak azt, hogy nagyon nehezen tudtam elengedni azt, ami már nincs. Felemelő érzést keltett bennem, ha elképzeltem a saját művem a könyvespolcokon. Szinte éreztem, hogy milyen a tapintása, az illata.

Talán, sőt biztos, hogy túlságosan is beleéltem magam. És talán, ezért is viselt meg jobban lelkileg, mint azt kellene.De úgy érzem, mostanra sikerült továbblépnem, és újult erővel vettem bele magam az új kihívásokba.

Nem szeretnék felhagyni az írással, még mindig tele van a fejem és a gépem ötletetekkel, történet részletekkel. Igazából, annyi minden van, amit meg szeretnék írni, hogy a bőség zavarában szenvedek. Ez viszont, nem mondható el a szabadidőmről, így az újabb Néma bűnök részletek, és egyéb irományaim egy picit lassabban fognak érkezni.

Az újabb hírekig, egy a fiam által írt verssel búcsúznék :

Magány

Sírni tudnék, de nem megy, 

Lelkem mélyén könnyezem,

Mindenkinek mosolyom mutatom, 

Mégis mindig árnyékban utazom.

Mosolyomat, mint egy álarc, 

Magamra húzom, akár a viaszt,

És ahogy nappalból éjszakába, 

Úgy vándorlóm a tél évszakába.

Mind ábrándjaim, mind álmaim, 

Félre rakom, akár a gondolataim,

Mert a fájdalom átjárja csontjaim, 

És a szívem tovább ül romjain.

És a fájdalom csak tovább éltet, 

De a gyönyör, mi lelkemben ébred,

Kinyílik, mint rózsa a szívemben,

Ahogy a napraforgó a sivár földeken.