Határidő

Tudom, rég nem jelentkeztem. Ennek több oka is van, de a legfontosabb az, hogy gőzerővel írom a Néma Bűnöket. Ha minden úgy alakul, ahogy tervezem, akkor az első kötet nyers változatát a héten, de legkésőbb jövő héten sikerül befejeznem. Utána már csak a javítgatások, simítgatások vannak.

Nagyon remélem, tudom tartani a  kiadóval megbeszélt határidőt, hogy szeptemberben már a boltokban is kapható legyen a könyvem. Ahogy most állok az írással, azt hiszem, ezzel nem lesz gond.

Már a borítóról is vannak terveim, elképzeléseim, amelyeket a kiadóval is megosztottam. De erről bővebben, majd egy kicsit később mesélek, mert jelen pillanatban, ez még egy nagyon képlékeny dolog. Amint bármi konkrét információt tudok mondani, azt mindenféleképpen megosztom veletek.

Addig is hoztam nektek egy újabb apró részletet.

"Végül, drága tanerőnk unt rá arra a felemelő élményre, hogy hosszabb ideig nézhetett kék szemembe, megfejtve azon titkait.

– Mondani akarsz valamit? – Már akkor sem a kedvességéről ismertük.

– Nem vagyok jól – nyögtem ki.

Kezét a homlokomra helyezve, hőmérőset játszott. Tapintása hideg érzést keltett bensőmben, és a tenyerén a nyirkosság jeleit véltem felfedezni. Egy döglött, nyálkás hal jutott róla eszembe. Testem megrázkódott érintése nyomán. Már a tudattól rosszul voltam, hogy valaki hozzámér. Soha nem szerettem, ha tapiznak, hozzám érnek. Hülye rigója, tudom, de ez van.

Egy perc múlva úgy rántotta el a kezét, mintha kettőhúszas áram rázta volna meg. Ha megkérdezi, biztos tájékoztatom, hogy az érintése számomra sem jelentett akkora élményt, mint ahogy azt ő képzelte. De nem kérdezte.

– Nem vagy lázas, mehetsz órára – és már lépett is oldalra kettőt, hogy kikerülve elérje úti célját.

–  De…

– De? – kérdezte, miközben szemöldökét a szemüvege fölé emelve, kérdőn tekintett rám. Nem értette a problémám miben létét.

– Nem vagyok jól.

–  Tudom. Már mondtad – közölte olyan hangsúllyal, mintha ölni készülne. És ezt nem csak a hangjából hallottam, nem csak szeméből olvastam ki, hanem lénye minden apró mozdulata ezt közvetítette felém. De gondoltam, nem hagyom annyiban a dolgot, mert igenis rosszul éreztem magam.

– De… Olyan bódult vagyok.

–  Te mindig az vagy – ez a mondat fájt. Még akkor is, ha történetesen ez néha igaznak is bizonyult. Akármennyire is nem voltam jól, már ekkor tudtam, hogy vesztet ügyért harcolok. Csak lehajtottam a fejem, egy mélyet sóhajtottam, és arrébb álltam, hogy a tanerő, az orrom előtt meglengetve az osztálynaplót tovább lebeghessen a terem felé. Pár lépés megtétele után megállt, hátrafordult, és megtisztelt még egy utolsó mondattal.

–  De, azért egy feleletet kivívtál magadnak – mosolygott rám. Legalábbis próbált, mert az inkább egy vicsorításra hasonlított. Mire feleszméltem, már sehol sem láttam."