Keresés

L.J. Wesley: Egy űrállomás-takarító naplója

Kezdem ott, hogy az írót ismerem személyesen, és kedvelem is. Ennek ellenére híve vagyok annak, hogy ez ne befolyásolja a véleményem. 
A könyv egy előzmény novellával kezdődik, és csak utána jön maga a történet. Már az előzetes igen pörgősre sikeredett. Az első és az utána következő fejezetek is hozzák ugyanezt a ritmust.
Egyszer, a sztori közepén lassulnak le az események, ami számomra egy kis törést okozott. Nem is jól fejeztem ki magam, mert nem törést okozott, hanem egy picit megakadtam az olvasásban. Tudom, hogy kellett az rész is a történetbe, mert megvolt annak a maga oka. De nem kell megijedni, mert a szerző, ez a pici kényszermegálló után, megint elhozza ugyanazt a száguldást, mint az elején.
Olvasmányos, halad vele az olvasó, mégsem elkapkodott, hanem egy jól felépített könyvről van szó.

Maga a történet magával ragadó, egyik kalandból esünk a másikba. És igen, élveztem ezt a gyors vágtát, hogy szinte mindig változtak a helyszínek, a szereplők. Pár óra alatt kiolvasható a könyv, mely fordulatokban gazdag. És ezek olyan események, melyekre nem is gondolna az ember.

Akkor térjünk át a szereplőkre:
Na, itt vannak/voltak gondjaim. Például az elején, mikor bejön a képbe Klemol teljesen olyan érzésem volt, hogy hiába a körítés, ő valahogy mégis negatív szereplő lesz, de... nem lövöm le a poént.
Lydiát egyszerűen nem voltam képes megkedvelni. Nem tudom miért, de nem lopta be magát a szívembe, annak ellenére, hogy még a történet elején valahogy őt társítottam Max mellé. Nem mondom, hogy nem sajnáltam, de nem is kötődtem hozzá különösképpen.
Trom: egy mellékszereplő, de őt kifejezetten sajnáltam.
Queep: most komolyan, ezt kellett vele tenni???
Felp: na ő a csúcs. Hajrá Felp! Az egyik kedvenc karakterem lett. Persze Max mellett.
És végül, de nem utolsósorban Max: egyszerűen imádtam. Azonosulni tudtam vele, és már az első pár bekezdés után megszerettette magát velem.

Jöjjön a fekete leves:
Kedves OLVASÓ, ne bízz az íróban! 
Ezt komolyan mondom. A történetben hullanak a szereplők, akár a legyek. Elkezdtem olvasni, hopp egy karakter, akit imádtam, aztán két oldal, és hopp meghalt. Ahogy az írónak mondtam:
"Ja, tök kedves vagy, az összes kedvenc szereplőmet, akiket sikerült pikk-pakk megkedvelnem, sorban megölöd."

És a legvégén jöjjön a kedvenc részem:
Mosolyogva ránéztem Felpre... csak, hogy a következő pillanatban már semmi kedvem ne legyen mosolyogni. Mögöttünk legalább öt pók közeledett.
- Felp, ideje leküzdened a félelmeidet.
-Mi? Miért? Mivan? - kérdezte Felp pánikolva.

Összességében nagyon szerettem a történetet, a helyszíneket és a szereplőket is.








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Return to top of page
Powered By Blogger | Design by Genesis Awesome | Blogger Template by Lord HTML